Hannah értetlenül bámult utána. Úgy látszott, megbántotta Lucast. Letörten forgatta a boros poharat a kezében.

„Végül is, igaza van. Mit tudok én róla? De ha tényleg megkomolyodott volna, akkor nem viselkedne ilyen lehetetlenül velem… Nem értem én ezt az egészet.”

Sokáig ücsörgött még a teraszon a csillagokat nézve. Egyre a két Lucas járt a fejében. Egy idő után fázni kezdett a hűvös éjszakában és bement a szobájába. A laptopon megnyitva hagyta a levelezőjét és legnagyobb örömére egy új üzenet várta.

Remegő kézzel kattintott a megnyitásra, szíve a torkában dobogott.

Drága Hannah!

El sem hiszem, hogy ekkora véletlenek vannak az életben! Éppen a napokban jutottál te is az eszembe. El is határoztam, hogy megkereslek, de borzasztóan el vagyok havazva.

Nem is tudom, mit kérdezzek tőled, annyi mindenre gondolok most. Mesélj magadról!

Kérlek, add át üdvözletem a nagyszüleidnek.

Szép estét, Lucas

Hannah majdnem leesett a székről izgalmában. Fülig érő szájjal kezdte gépelni a választ:

Drága Lucas!

Nagyon boldoggá tett a leveled! Már kezdtem feladni a reményt, hogy mégis célba találok. De úgy látszik, ennek így kellett lennie.

Papinak már sajnos nem tudom átadni az üzeneted, meghalt három éve. Mami viszont majd’ kicsattan hála Istennek. Képzeld, itt töltöm a nyarat nála. Szükségem van egy kis levegőváltozásra és ez jó megoldásnak tűnt.

Sokszor gondolok rád és az együtt töltött időre… Itt aztán minden nap megrohamoznak az emlékek!

Te is mesélj!

H.

Néhány percig türelmetlenül várt, hátha Lucas is ilyen gyorsan válaszol, de nem így történt. Hannah-ban dúltak az érzelmek. Végtelen örömet érzett, amiért mégis megtalálta a „gyerek-Lucast”, de a szomszéd fiú hirtelen távozása felkavarta. A szíve mélyén már bánta az utolsó megjegyzését.

Visszament a teraszra egy pohárka borral. Amint kilépett az éjszakába, megtöltötte fülét a halk zeneszó. Valaki egy szomorú dallamot pengetett a gitárján. És akkor meghallotta Lucas hangját, ahogy énekelni kezd. Egy szívszorító dalkezdemény volt egy elveszett fiúról és lányról. Hannah szemébe könnyek gyűltek.

„Ezt jól megcsináltad, Hannah!” – dorgálta magát. – „Mégis mivel bántott ő téged igazán? Te meg páros lábbal taposol a lelkébe, amiről semmit nem tudsz.”

Már csak a büszkesége tartotta vissza attól, hogy átmenjen bocsánatot kérni. Azt az elégtételt nem szerzi meg Lucasnak, arról tett a férfi épp eleget. Megzavarni sem szerette volna a munkában. Hannah úgy sejtette, hogy egy új dal megszületésének a fültanúja. Néhol még sántított és változott a szöveg, de gyönyörű volt. Simogatta a szívét, és máris a magáénak érezte.

„Lehet, hogy nem is olyan lehetetlen ez a pasi?”

Fogalma sem volt, meddig hallgatta Lucast. Elkortyolgatta a bort közben és kezdett álmosodni. A szomszédból sem szűrődött át több zene, így Hannah lefeküdt aludni. Válasz sem érkezett már aznap este.

Másnap reggel nem ébredt jobb hangulatban. Az előző éjszakákhoz hasonlóan a két Lucas nem hagyta nyugodtan aludni. Egy nagy bögre kávét töltött magának és leült a konyhában. Judy a napi programot ismertette vele:

-Arra gondoltam, hogy ma tartsunk egy kis pihenőt. Nem kell egy szuszra mindent megcsinálni, nincs igazam?

-De igen, Mami.

-Délelőtt besétálok a faluba ügyeket intézni. Ebédre főzök neked spagettit, tudom, mennyire szereted. Délután a szokásos hímzőkörbe megyek. Tarts velem, ha gondolod.

„Isten őrizz!”

Még a hideg is kirázta Hannah-t a gondolatra. Díjazta a szép kézimunkát, de hogy egész délután az öregasszonyok locsogását hallgassa, na azt már nem!

-Köszi, Mami, de inkább kihagyom.

-Ne csacsiskodj már, jó kis társaság verődött össze. Mindig hoz valaki süteményt is, ma Mary barátnőm a soros. Isteni az epres roládja, remélem, azt süt!

-Biztos nagyszerű mulatság, de nem nekem való.

Nem szerette volna nagyanyját megbántani, hogy a legkevesebb türelme sincs a barátnőihez és a falusi pletykákhoz, de valahogy le kellett ráznia. Egy határozott kopogás mentette meg az ajtón.

-Hát ez ki lehet? A postához még korán van. – morfondírozott Judy.

-Majd én megnézem.

„Legalább időt nyerek…”

A bejárati ajtót kinyitva meglepődött. Lucas állt vele szemben.

-Szia! Pont téged kereslek. – üdvözölte Hannah-t mosolyogva. Nyoma sem volt rajta sértettségnek.

-Szia! Gyere be!

-Igazából most nem szeretnék. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, nincs-e kedved segíteni nekem. Őszintén szólva, sajnálnám azt a cseresznyét a fán megrohadni és nagyapád pálinkája megihletett. A végterméket meg elfelezzük. Na?

Hannah tanácstalanul bámulta Lucast, de ha már választania kellett az ő és a vénasszonyok társasága között, akkor nem volt már több kérdés. Továbbá a lelkiismerete is bántotta még, úgyhogy végül igent mondott.

-Átöltözök és megyek. Negyed óra?

-Várlak. Ja, és Shadow is. Azt üzeni, ne hagyd itthon a simogatódat. – mosolygott Lucas.

-Nem fogom, mondd meg neki!

Hannah nevetve csukta be az ajtót és a szobájába menet bekiabálta Judynak:

-Roppantul sajnálom, Mami, de nem tudok veled tartani a hímzőkörbe. Segítek Lucasnak cseresznyét szedni. Pálinkát főzetünk belőle.

Judy elégedetten somolygott a konyhában.

-Gondolom, ebédre se várjalak.

-Nem tudom, Mami. Majd jövök. – mondta Hannah és egy puszival köszönt el.

Shadow a kapuban várta izgatottan. Hannah leguggolt mellé és alaposan megdögönyözte.

-Azt hiszem, most először irigykedem rá. – szólalt meg Lucas a terasznak támaszkodva. – Jó dolgod van, pajtás, becsüld meg.

Hannah megpuszilta Shadow macifejét és tovább simogatta.

-Jaj, ne kínozz már! – mordult fel Lucas, mire Hannah felnevetett és felállt.

-Még mielőtt teljesen megsárgulsz, fogjunk neki. Nem szedi le magát a cseresznye.

Shadow csalódottan kapott Hannah keze után és a tekintete azt mondta:

-Ne hagyd abba, kérlek!

-Később folytatjuk, Shadow, ígérem! – mondta neki a lány.

Hármasban indultak a hátsó kertbe. Lucas vitte a létrát, Hannah a vödröket, Shadow a labdáját.

-Előremászok és felsegítelek, jó? – jelentette ki Lucas.

-Látod, ez már valóban lovagias.

Felmentek a fára, Shadow pedig, alájuk telepedett és élvezettel rágcsálta játékát.

-Azt hiszem, hálával tartozom neked. – kezdte Hannah, mire Lucas értetlenül húzta fel a szemöldökét. – Megmentettél a délutáni „hímzőkörtől”.

Hannah valóban idézőjelet formált a kezeivel és Lucasból irdatlan röhögés szakadt fel.

-Akarod mondani pletykakörtől.

-Úgy van. Még most is ráz a hideg, hogy Mami tényleg magával akart cipelni.

-Máskor is állok rendelkezésedre.