Megállt a koszorú mellett, kezében gyufa. Egy percig mozdulatlanul nézte az adventi négy gyertyát, majd vett egy nagy levegőt és fellobbantotta az első lángot. A sötét szobát halvány, táncoló fény töltötte meg. Belekortyolt a selymes chardonnay-be, és a koszorú mellé tette a zongorára. Lekönyökölt, állát a tenyerében pihentette és úgy figyelte az olvadó viaszt.
Gondolatai egyre a csoda körül forogtak. Egy könnycsepp gördült le az arcán, kézfejével letörölte, és leült. Szeme a kottát követte és játszani kezdett. Aztán újra felnézett, és a lángban jelent meg előtte az új dallam. Megszállottan suhantak ujjai a billentyűkön. Szíve adta a ritmust a hangszerből felszálló imához.
Minden reménye ebben a négy szál gyertyában maradt. Az adventi csodában. A hangok szeretetért esedeztek. Néha lágyan, néha darabosan és fájdalmasan. Szőke haja az arcába hullt játék közben. Lehunyt szemmel adta át magát vágyainak.
Csupán akkor emelte fel tekintetét, mikor érezte maga mellett süppedni a széket, és a saját hangjain kívül mások is becsatlakoztak. Az angyalarcú férfi kezei válaszoltak a dallamra. Összhangban játszottak, olykor egymásra pillantva. Békét és harmóniát sugároztak a falak közé.
A gyertya félig leégett, ám kezeik fáradhatatlanul dolgoztak tovább. Ujjaik olykor összeértek, és ekkor egymásra mosolyogtak lágyan. Szemeikben egyetértés csillant. A nő szíve egyre hevesebben vert, és a férfi dallamában ugyanez érződött.
A csoda órákon át élt elevenen, mígnem a férfi ölébe ejtette kezeit.
-Mennem kell. – közölte higgadtan.
A nő szíve összeszorult, és újra egy gombóc kezdett növekedni a torkában.
-Nem hagyhatsz itt! Hiszen még nem fejeztük be! Nem játszottuk végig… - kérlelte elfúló hangon.
A zongora komoran hallgatott, a férfi pedig, a nőre emelte a tekintetét. Halványan elmosolyodott és csak ennyit mondott:
-Higgy!
-De miben?
-Amiben csak akarsz! A világban, a csodákban, a gyertyalángban… Bármiben. Higgy a dallamban! Önmagadban.
Abban a pillanatban a láng kialudt és a férfi eltűnt, akár egy látomás.