-Szimpatikus fiatalember, nem gondolod? – lelkendezett Judy, miközben bekapcsolta a tűzhelyet a lekváros fazék alatt.

-Lehet.

-És milyen jóképű!

-Nem nagy szám. – felelte Hannah és úgy csinált, mint akit nagyon leköt a kávés csészék katonás rendje a szekrényen.

-Ugyan, drágám. Előbb-utóbb észre kell venned a fiúkat. Miért nem mesélted, hogy találkoztatok? És ne mondd, hogy elfelejtetted, badarság.

-Nem tartottam fontosnak. Ennyi.

Hannah enyhén ingerülten válaszolt, ami nem kerülte el Judy figyelmét.

-Mi bánt, kedveském?

-Semmi, Mami. Csak megrohamoztak az emlékek. – terelte a szót Hannah. – Fura itt Papi nélkül.

-Nekem is az, hidd el. A nagyapád rendkívüli ember volt és én nagyon szerettem.

-Kérdezhetek valamit? Rögtön tudtad, hogy ő az igazi? Hogy vele akarod leélni az életed?

Judy felnevetett.

-Dehogy tudtam! Joe egy pimasz fráter volt, aki azt hitte, hogy övé a világ, csak mert fiatal és jóképű. Sokáig járt a nyakamra, mire rájöttem, hogy ez csak egy álarc és a lelke mélyén egy szeretetre méltó férfi lakozik.

-Papi tényleg ilyen volt. Csak néha engedte, hogy valaki belessen a páncélja mögé.

-Neked sokszor hagyta. Te egy különleges gyöngyszem voltál a szívében.

-Éreztem is.

Hannah-t még valami nem hagyta nyugodni.

-Mami, emlékszel Lucasra és a családjára, akik gyerekkoromban laktak a szomszédban?

-Persze, hogy emlékszem. Miért kérdezed?

-Csak úgy eszembe jutott. Tudsz róluk valamit?

-Semmit. Úgy tudom, az ország másik végébe költöztek. Fura művésznépség voltak, soha nem értettem igazán szót velük.

-Kár.

-Mire gondolsz?

-Kíváncsi lennék Lucasra.

-Kedves fiú volt és mennyire bolondultatok egymásért! Nagyon megkapó volt az a gyermeki ragaszkodás köztetek.

-Imádtam őt! – mosolygott Hannah.

-Ő is téged. Mindig megkérdezte, hogy mikor jössz már hozzánk.

-Tudod, Mami, furcsa, hogy nem emlékszem rá. Úgy értem, az arcára. Meg se ismerném, ha belebotlanék valahol. Csak az érzésre emlékszem.

-Ez természetes. Kicsi voltál még abban az időben.

-Vajon meg tudnám találni?

-Én a helyedben nem biztos, hogy akarnám. Ki tudja, milyen ember lett belőle? Ilyen szülőkkel…

-Mi bajod velük?

-Nekem az apja mindig kicsit csapodárnak tűnt, az anyja meg álmodozónak. Jobb is, hogy még idejében elköltöztek.

-Azért én megpróbálom. – jelentette ki Hannah és kihozta a laptopját a konyhába.

Beírta a keresőbe Lucas nevét, de nem talált semmit. Egyetlen bejegyzésben sem említették, mintha a föld nyelte volna el. Megpróbálta a szülei nevét, de csak róluk bukkant információra. Édesanyja neves galériát nyitott nemrégiben, édesapja zenei producerként tevékenykedett. A fiúkról semmi hír. Hannah csalódottan csukta le a laptopot és törte a fejét, mihez is kezdhetne. Egyszer csak fény gyúlt az agyában és feltárcsázta a galéria számát. Udvarias visszautasítást kapott válaszként, mely szerint a családról nem áll módjukban információt adni és mikor Hannah kimondottan Lucas iránt érdeklődött, azt mondták, nem tartja a kapcsolatot a szüleivel.

-Zsákutca? – kérdezte Judy két keverés között.

-Az.

-Nem tudni, hogy alakult az életük, miért hallgatnak róla.

-Igaz. Így tényleg nem találom meg.

-Nem is baj, drágám. Engedd el a múltat és nézz inkább a jövőbe! Még annyi minden vár rád, csak légy nyitott!

-Igazad van, Mami. Csak egy ötlet volt.

Míg Judy üvegekbe töltötte a lekvárt, Hannah kiült az udvarra levegőzni. Igyekezett nem gondolni semmire, szerette volna kiüríteni a fejét. Lehunyt szemmel élvezte a napsütést, amikor érezte, hogy valami nedves ért a kezéhez. Shadow bökdöste az orrával.

-Shadow, szia! Hát te hogy szöktél át? Nem szép dolog, ugye tudod? – mondta a kutyának, miközben megvakarta az álla alatt a puha szőrt.

A kutya elégedetten élvezte a simogatást és hanyatt vágta magát, hogy Hannah a hasát vakargathassa. A lány leült mellé a fűbe, úgy folytatta, közben egyre beszélt hozzá:

-Nagyon szép kutyus vagy és kedves. Nem értem, hogy tudod elviselni a gazdádat.

-Nem olyan nehéz ám engem elviselni. – szakította félbe a kerítésre támaszkodó Lucas.

-Ebben nem vagyok olyan biztos.

-Látom, összebarátkoztatok Shadow-val.

-Vele valóban nem nehéz összebarátkozni… - mondta Hannah, és inkább a kutyát nézte.

-Finom a pite. Te sütötted?

-Szerencsédre nem. Nem hagytam volna ki belőle egy adag hashajtót.

-Inkább, mint arzént. – nevetett Lucas.

-Nincs jobb dolgod, mint engem zavarni?

-Éppenséggel nincs. A kutyámat kerestem, és megint csak a vadmacskára bukkantam.

-Vigyázz, nehogy megkarmoljalak!

-Ugyan, szeretem a kihívásokat.

Judy lépett ki a konyhából, és először Shadow-t vette észre.

-Nahát, a szomszéd kutya! Hogy kerül ide?

-Nem tudom. – felelte Hannah. – Biztos, átugrotta valahol a kerítést.

-Meg fogom magasítani, hogy ne háborgassa magukat. – szólt közbe a férfi.

-Lucas, hát maga is itt van! Észre sem vettem! Amíg nem ássa ki a virágaimat, nem zavar a kutyája. Szívesen látom, ahogy magát is. Hogy ízlett a pite?

-Egy remekmű, Judy. Nem bírok ellenállni neki, egész délelőtt rájártam.

-Örömmel hallom. Éppen ebédhez készülődünk. Tartson velünk! – invitálta Judy, mire Hannah levegőt is alig kapott.

-Igazán nagylelkű, de nem szeretnék alkalmatlankodni. – felelte Lucas és Hannah hozzátette:

-Igen, Mami. Lucasnak nyilván még sok a teendője a rendezkedéssel, ne raboljuk az idejét!

Lucas szélesen elvigyorodott a hallottakon.

-Csacsiság! Bekapunk pár falatot, és utána könnyebben megy a munka, nincs igazam?

Judy nem tágított. Ki nem állhatta, ha valaki nemet mond neki és céljait többnyire el is érte ilyen vagy olyan úton.

-Nos, azt hiszem, igaza van. Udvariatlanság lenne egy ilyen kedves meghívást visszautasítani. – mosolygott mézédesen Lucas és Hannah-ra sandított, aki azonnal elkapta a tekintetét róla.

-Ez az értelmes beszéd! – csapta össze elégedetten Judy a kezét.

-Akkor máris ott vagyok. – mondta Lucas, és eltolta magát a kerítéstől.

-Megterítek, te várd meg a vendégünket, aranyom. – adta ki az ukázt Judy, mire Hannah csak sóhajtott egy hatalmasat és Shadow nyakába temette az arcát. A kutya szeretettel megnyalta a homlokát.

-Most aztán jól benne vagyok a slamasztikában! – mondta Hannah. – Az én minden lében kanál nagyanyám megoldja…

Shadow együtt érzőn pillantott a lányra, majd felpattant és odaszaladt a kapun belépő gazdájához. Hannah oda sem nézett, inkább letépett egy fűszálat és idegesen csavargatta az ujjai körül. Pár pillanat múlva egy segítő kezet látott maga előtt.

-Egyedül is fel tudok állni. – jelentette ki.

Lucas megvonta a vállát, és Hannah feltápászkodott a földről. Elindult a bejárati ajtó felé, anélkül, hogy a férfira nézett volna.

-Előhozom belőled még a doromboló kiscicát is. – suttogta Lucas a fülébe.