-Szia! – integetett le Hannah fülig elpirulva.

-Szia!

Tekintetük vonzotta egymást és Hannah attól tartott, leszédül a fáról a férfi pillantásától. Borzasztó zavarban nyögte ki:

-Tudnál segíteni? Eldőlt a létrám és én itt ragadtam. Nem merek leugrani.

A férfiból kitört a nevetés.

-Szóval, a cseresznyetolvaj csapdába esett… - mondta és összefonta a karját a mellén.

Hannah arca lángolt.

-Én csak… szóval… - hebegte. – Ne haragudj.

A férfi leguggolt a kutyája mellé és a füle tövét vakargatta.

-Mit gondolsz, Shadow, segítsünk neki?

-Légyszi! – válaszolta Hannah helyette.

-Nos, jó. Lásd, milyen jó szívem van. Hozom a létrát.

Hannah megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. A férfi pedig, elindult a ház felé.

-Várj meg ott! – vetette hátra a válla felett kacagva.

-Nagyon vicces!

Néhány perc múlva vissza is tért és a fa törzsének támasztotta a létrát.

-Át tudsz mászni arra az ágra? – mutatott felfelé a férfi.

-Megpróbálom.

Hannah megmarkolta a törzset és igyekezett elérni a lábával az ágat, ám a cipője megcsúszott. Ijedten sikoltott fel, de még idejében meg tudott kapaszkodni.

-Nem megy.

-Nem elég, hogy lopod a cseresznyémet, még másszak is fel érted a fára? – kérdezte a férfi gúnyosan, de a hangja vidáman csengett. Remekül szórakozott magában Hannah-n.

-Akkor megvárom a nagymamámat, te meg menj a francba!

-Ne légy olyan morcos! Kössünk üzletet! Mit kapok, ha segítek?

Hannah levegőt sem kapott egy pillanatra.

-Megmondom, mit kapsz! Egy fülest érdemelnél a modorodért!

-Hát így állunk. – mondta a férfi és leült a fa alá.

Hannah sértődötten ücsörgött a fán és kezdett fázni. Dörzsölgette a karját és gondolatban semmi jót nem említett Judyról és az ő hosszadalmas beteglátogatásáról.

-Na jó. Sütök neked cseresznyés pitét, ha leszedsz innen. – adta be a derekát.

A férfi felkapta a fejét és elmosolyodott. Szótlanul mászott fel a létrán és felguggolt az alsó ágra.

-Szeretem a pitét. – mondta végül.

-Örülök neki. – felelte Hannah ironikusan.

Egy pillanatra megállt a levegő, amikor egymásra néztek. Hannah-nak valahonnan ismerősnek tűnt a férfi, a finom vonásai, a ragyogó barna szeme, az ajkai… A lány szíve kihagyott egy ütemet.

-Add a kezed! – mondta a férfi, és a kezét nyújtotta.

Hannah habozott. Lenézett, majd újra a férfira és megfogta a kezét. Erős bizsergést érzett az érintésétől, azonban nem mozdult.

-Bízz bennem, foglak.

Hannah vett egy nagy levegőt és óvatosan átcsúsztatta a lábát a másik ágra. A férfi maga mellé húzta, de nem engedte el a kezét.

-Lucas vagyok.

-Hannah.

-Milyen a termés? – kérdezte Lucas és egy szem cseresznyét dugott a szájába.

-Jó fa ez, nagyapám mindig irigyelte.

-Tényleg jó. – állapította meg, és messzire köpte a magot.

Hannah-ban újra feltámadt egy megmagyarázhatatlan érzés.

-Fura, a gyerekkori barátom is Lucas volt, itt lakott.

-Tényleg furcsa véletlen. Itt laksz?

-A nagymamám. Itt töltöm nála a nyarat. Gondolom, te meg az új szomszéd vagy.

-Pontosan.

Hannah szívesen elhagyta volna a fa ölelő lombját, épp eleget ült a kemény ágakon, már sajgott a feneke. Azonban közte és a létra között ült Lucas, aki láthatóan nem sietett sehová.

-Szeretnék már lemenni. – kezdte Hannah.

-Azt elhiszem, de előtte még meg kell beszélnünk egy felettébb kényes témát.

-Mi az? – vonta fel a szemöldökét a lány.

Lucas bekapott még egy cseresznyét és teli szájjal folytatta:

-Hát a lovagias segítségnyújtásomért hálád jeléül, sütöd nekem a pitét.

-Pf, lovagias…

Lucas egy széles vigyorral reagált Hannah fújtatására.

-A kártalanítás már egy másik kérdés.

-Miféle kártalanítás?

-A cseresznyéért.

-Azok az ágak a nagymamám telkén vannak, tehát övé a cseresznye.

-De a fa az enyém.

Hannah sóhajtott.

-Most komolyan egy telekvitába akarsz bocsátkozni?

-Már pedig nem megyünk innen sehová, míg nem egyezünk meg.

-Kapsz két tálca süteményt.

Lucas felnevetett.

-Jó trükk, de egyedül nem tudok annyit megenni. Nem úszod meg olyan könnyen.

-Akkor mit akarsz?

-Egy csókot.

A lány szája tátva maradt döbbenetében.

-Te bolond vagy. Ne is álmodj róla!

-Most összetörted a szívem! – kapott oda Lucas a melléhez kacagva. Hannah nem reagált. Egyre a saját udvarukat fürkészte, hátha látja Judyt felbukkanni, de persze nem jött.

-A felmentő sereget várod?

-Mi közöd hozzá?

Lucas megvonta a vállát és tovább ette a cseresznyét. Pár perc múlva megszólalt:

-Jó itt, nem gondolod?

-Nem.

Hannah erőfeszítéssel kerülte a tekintetét, pedig, mint a mágnes vonzotta magához Lucas.

-Fogadok, hogy a nagyid nincs itthon, különben már feltűnt volna neki a hiányod. Biztos valamelyik öreglánynál múlatja a délutánt, és csak sötétedésre jön haza. Addig még van néhány óránk.

Hannah tudta, hogy igaza van. Ismerte már ő is Judy látogatásait. Tanácstalan volt. A világ legvonzóbb, ugyanakkor legidegesítőbb pasija mellett esett fogságba egy cseresznyefán, és egy csók a szabadulásának kulcsa.

-Miért pont egy csók?

-Miért ne?

-Segítek a takarításban.

-Kösz, megoldom.

-Főzök rád egy hétig.

-Tudok főzni.

-Akkor kigyomlálom a virágoskerted.

-Nekem így tetszik. Nem vagy alkupozícióban.

-Tudod, hogy rém fárasztó vagy?

-Én remekül szórakozom. – nevetett Lucas.

-Látom. Pimasz pöcs!

Újabb kacaj szakadt fel Lucasból és megrázta a fejét.

-Szép alliteráció. Költői.

-Menj a…

-Picsába?

-Oda.

Ezen már Hannah is halványan elmosolyodott.

-Nem foglak megcsókolni. Remélem, tisztában vagy vele. Úgyhogy akár le is mászhatunk. A cseresznyét természetesen kifizetem. – mondta Hannah határozottan.

-Felőlem. Egy próbát azért megért. – kacsintott Lucas és elindult lefelé. Hannah maga sem tudta, hogy miért, a megkönnyebbülés mellett egy csipetnyi csalódás férkőzött a lelkébe. Hálásan tapasztotta talpát az édes anyaföldre, miután lelépett az utolsó létrafokról is.

Nem vette észre, hogy Lucas közvetlen a háta mögött áll. Mielőtt feleszmélhetett volna, a férfi megragadta és megcsókolta. Keményen és édesen egyszerre, amitől Hannah elolvadt egy pillanatra. Azonban a felháborodás győzött benne. Elrántotta a fejét és megpofozta Lucast. Az ő szeme vidáman ragyogott a lányra, aki nem tudta tovább nézni és elszaladt az utca felé.

-A sütit el ne felejtsd! – kiabálta utána nevetve Lucas.

-Ki hitte volna, hogy már májusban ilyen döglesztő hőség lesz? – tette fel a költői kérdést magában Hannah és lehúzta az ablakot kocsija vezetőoldalán. Könyökét kidugva kormányzott az ismerős úton. Akár csukott szemmel is tehette volna, annyiszor járt már erre. Tekintete el is kalandozott az út menti hatalmas nyárfákra, melyek régebb óta adtak árnyékot, mint ő meglátta a napvilágot.

Néhány perc múlva felbukkant a kis falu templomának magasba törő tornya is. A napfény vidáman csillant meg sisakján. A nagymamája a legszélső házban lakott az utca bal oldalán, amióta az eszét tudta. Az újabb házakat a falu másik végére építették, így csak egyik oldalról volt szomszéd. Egyfajta furcsa szabadságérzetet nyújtott, hogy a kerítésen túl egyenesen a nagyvilág terült el.

Hannah leparkolta autóját a ház előtti diófa alá. Csak a kézitáskáját és a laptopját vette magához. A csomagtartóban és a hátsó ülésen sorakozó csomagokat később akarta bevinni. Szinte szaladt befelé, hogy mielőbb lássa nagymamáját. A kertkaput be sem csukta, csak elengedte, és az magától csapódott be.

-Szia Mami! – kiabálta már az ajtóból.

-Ó, Hannah, már meg is jöttél? Itt vagyok a konyhában.

Hannah ledobta a táskáit az előszobában és tovább haladt a folyosó végére.

-Hm, Mami mi ez az ínycsiklandó illat?

-Főztem neked ebédet. Gondoltam, biztosan jól esne a hosszú út után.

-Köszönöm! Éhes vagyok, mint a farkas! De leginkább szomjas. – mondta Hannah és átölelte nagyanyját, Judyt.

-Készítettem egy nagy kancsó limonádét is.

-Mami, te utánozhatatlan vagy! – kiáltotta szeretetteljesen Hannah és leült a már megterített asztalhoz.

Judy töltött egy-egy pohár limonádét és feltálalta a sült húst párolt zöldségekkel. Pár percig csak nézte mosolyogva Hannah-t, ahogy jó étvággyal neki is lát.

-Örülök, hogy itt vagy. Remekül fogjuk érezni magunkat és sok munka vár ránk! – mondta.

-Tudod, hogy szívesen segítek, Mami. Nagy fába vágtad a fejszédet, és nekem is jót tesz egy kis levegőváltozás, hátha megjön az ihlet is.

-Továbbra sem tudtál semmit írni?

-Semmit. – felelte letörten Hannah.

Hosszas gondolkodás után mondott igent Judy invitálására, hogy töltsön nála néhány hónapot, hátha könnyebben összeszedi a gondolatait. Hannah író volt, de az elmúlt egy évben nem tudott alkotni. Felkavarta a szakítása párjával. Hiába érezte úgy, hogy a mindennapokon már túltette magát rajta, valahol mégis rányomta a bélyegét az életére. Mivel kiadója már türelmetlenül várta a következő regényt, úgy döntött, enged Judynak és tesz egy próbát.

A másik ok, amiért beadta derekát az volt, hogy nagyanyja elérkezettnek látta az időt egy nagytakarításra a ház körül. Egy élet alatt összegyűjtött felesleges holmitól kívánt megszabadulni és ehhez kérte Hannah segítségét.

-Ne aggódj, kicsikém, majd én a szárnyaim alá veszlek, és rendbe jön minden, mint a karikacsapás! – jelentette ki Judy és megveregette Hannah kezét. Mindig optimista volt és közel a hetvenedik életévéhez is energikus. – Jó érzés, hogy megint egy kis élet tölti meg a házat. Tudod, olyan csendes, mióta a nagyapád meghalt.

-Tudom, Mami. Biztos nagyon hiányzik.

-Persze, hogy hiányzik a vén csataló! De hiszem, hogy vár engem odaát és eljön majd az idő, mikor újra együtt leszünk.

Judy férje majdnem három éve hunyt el szívinfarktusban. Hirtelen, de békésen. Azóta Judy egyedül végezte a ház körüli teendőket, amikből kénytelen volt sokat leadni. A valaha nagy gazdaságból már csak egy kis konyhakert, és néhány kapirgáló baromfi maradt a hátsó udvaron.

-Mesélj, mi újság itt a faluban?

-Emlékszel Rose-ra, a vegyesboltosra? Meghalt múlt hónapban, Isten nyugosztalja. Kiváló túrós lepényt sütött, aminek a receptjét magával vitte a sírba, hogy az ördög vinné el.

Hannah nem tudott elfojtani egy széles mosolyt. Judy kíméletlenül őszinte volt, mindig kimondta, amit gondolt, még ha az megbotránkoztató is volt olykor.

-És most mi van a bolttal? Bezárt?

-Nem. A városból vette ki egy kereskedő. Nem ugyanaz, mint Rose idejében, de nincs sok választási lehetőség mifelénk. De a legfontosabbat el is felejtettem. Képzeld, mi történt!

Nagy elánnal fogott bele mondandójába és izgatottságát nem leplezve. Hannah kíváncsian várta, mi lehet az a szenzáció, ami így felcsigázta nagyanyját. Biztos valaki megint a tilosban járt a faluban…

-Megvették a szomszéd házat! – folytatta Judy. – Reggel, amikor az utcát sepertem, észre vettem, hogy bevették a hirdető táblát. Sajnos nem tudom, ki lehet az új szomszéd.

-Pedig biztos megtettél mindent, hogy kiderítsd. – kacsintott Hannah.

-Ugyan, drágám, hova gondolsz.

-Jaj, Mami, tudjuk mindketten, hogy nem rettensz vissza egy kis leskelődéstől és kérdezősködéstől…

Hannah jóízűen nevetett Judy tetettet felháborodásán.

-Kislányom, majd megtanulod, hogy sokkal jobb mindent tudni, mint csak sejteni néhány dolgot. Remélem, jóra való emberek lesznek.

-Biztosan így lesz, Mami. Köszönöm az ebédet, megint remekeltél. Most behozom a cuccaimat a kocsiból, aztán várom az eligazítást.

-Én igazán nem akarlak máris csatasorba állítani, de ha már itt vagy, olyan rég ettünk cseresznyés pitét, szedhetnél egy kosárkával. Tavaly még csak-csak megbirkóztam a létrával, de az idén már valahogy nem vágyom a fára. Nekem el kell mennem meglátogatni Janice barátnőmet. Nagyon beteges szegény pára és szüksége van társaságra. Ha előbb tudtam volna, hogy ma érkezel, nem ígérkeztem volna el…

-Ne bánd, megleszek. Miattam ne forgasd fel az életed, kérlek. Nem vagyok már kislány, nem igénylek felügyeletet. – biztatta mosolyogva Hannah, azzal felállt az asztaltól és kiment az utcára.

Mélyeket lélegzett a friss, tiszta levegőből és egyre jobban érezte, hogy jó döntést hozott ezzel a nyaralással. Gyerekként minden nyarat itt töltött imádott nagyszüleinél, ám felnőtt éveiben már ritkán látogatta meg őket. Bánta is egy kicsit, de a szíve mélyén tudta, hogy ez az élet rendje. Tekintetét magára vonzotta a szomszéd ház. Egy ideje üresen állt és ráfért egy új tulajdonos, aki rendbe szedi. A virágoskert a maga természetes módján burjánzott, nem gondozta senki. Hannah úgy sejtette, hogy Judy nem bírt átmászni a kerítésen kicsinosítani, különben megtette volna.

Bevitte csomagjait a vendégszobába, amit gyerekkorában is használt. A fésülködő asztalon egy csokor virág illatozott. Beleszippantott és elmosolyodott nagyanyja gondoskodásán. Átvett egy kényelmes rövidnadrágot és trikót. Mire elkészült, Judy már indulóban volt. Csinos, visszafogott ruhát viselt és éppen a kalapját tette a fejére. Hannah-nak nagyon tetszett Judy régimódi stílusa, egy igazi hölgy volt.

-A hátsó lépcsőre kitettem egy kosárkát a cseresznyének. Ha esetleg volna kedved lekvárnak valót is szedni, hálás lennék. A létrát megtalálod a pajtában.

-Igenis, Mami! – szalutált játékosan Hannah.

-Aztán csak óvatosan, nehogy leess! Nem tudom, mikor jövök, Janice nagyon szeret locsogni. – mondta Judy és egy puszit lehelt unokája arcára, aztán ki is lépett az ajtón.

-Mintha csak a jó öreg Janice szeretne locsogni… - jegyezte meg Hannah alig hallhatóan az orra alatt.

Maga sem tudta, hogy meglepődött-e, mikor szembesült a „kosárka” méretével. Néhány kilót könnyedén magába foglaló darab volt és Hannah megcsóválta a fejét. Judy már csak ilyen volt. Apróságnak állított be dolgokat, aztán fél napos munka lett a végeredmény. Nem volt mit tenni, karjára akasztotta a kosarat és megkereste a létrát.

A kertben két cseresznyefa is állt, de egyik sem hozott nagy termést. A gyümölcsfák hiányolták nagyapja értő gondozását. Hannah leszedte róluk, amennyit tudott, de kevesellte a mennyiséget. Tanácstalanul nézett körbe, amikor szeme megakadt a szomszéd fáján, ami roskadásig volt. Közel ültették a kerítéshez, így a lomb közel fele áthajlott Judy telkére.

„Az új szomszédnak úgy sem hiányzik néhány szem…” – gondolta Hannah és a kerítésnek támasztotta a létrát. A legalsó ágak is túl magasan voltak, így kénytelen volt felmászni a fára, hogy jobban elérje. Elmerült a gondolataiban szüretelés közben. Két szem a kosárba, egy a szájába került.

Hirtelen eszébe jutott egy kép nagyon régről. Ugyanígy kuporgott ezen a fán és cseresznyét evett, azonban nem volt egyedül. A nála néhány évvel idősebb szomszéd fiú ült mellette. Ruhájuk és arcuk piros maszatos volt a gyümölcslétől és hatalmasakat nevettek. Azt játszották, hogy ki tudja messzebbre köpni a magokat. Persze, mindig a fiú nyert, akárhogyan is igyekezett Hannah. Melegség öntötte el a szívét az emlék hatására. Mélyen ragaszkodtak egymáshoz ők ketten, míg a fiú és a családja el nem költöztek. Soha többet nem hallott felőle.

„Lucas… Vajon merre járhat most? Milyen férfi lett belőle? Hány éves is lehet? Lássuk csak, négy évvel idősebb nálam, akkor már 34. Úristen, de rohan az idő! Lehet, hogy már családja is van.” – morfondírozott magában.

Gondolataiból egy súrlódó hang ébresztette, és ijedten vette észre a kerítés mentén lefelé csúszó létrát. Próbált utána nyúlni és elkapni, de túl magasan volt ahhoz, hogy elérje, így a létra fáradtan feküdt el a fa alatt.

-A francba! – dünnyögte hangosan. – Hogy megyek le innen?

Méregetni kezdte a távolságot a talajtól, de túl nagynak ítélte az ugráshoz.

„Tuti, hogy kitörném a bokám, amilyen szerencsétlen vagyok. Meg kell várnom a Mamit.”

Megvonta a vállát és tovább szedte a cseresznyét. A kosár már tele volt és Judynak még se híre, se hamva. Az alsó ágon ülve lóbálta a lábát és egyszemélyes magköpő-versennyel múlatta az időt. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mikor kutyaugatást hallott a szomszédból. Kíváncsian kapta oda a tekintetét és egy fekete labradort pillantott meg. Csaholva szaladt egyenesen a cseresznyefa tövébe. Nem tűnt ellenségesnek, inkább érdeklődőnek.

-Hello, kutyus! Hát te ki vagy és hogy kerülsz ide? – kérdezte tőle Hannah, mire a kutya élénk farkcsóválásba kezdett.

-Shadow! Gyere ide! – hallotta távolabbról a férfihangot, amire a kutya is felkapta a fejét, és tanácstalanul lépkedett előre és hátra.

-Szóval a neved Shadow. Találó. Menj, hív a gazdi! – biztatta Hannah és hozzátette: - Legalább leszedne végre valaki a fáról…

-Shadow! Hol vagy már? – hívta újra a gazdája, mire az vakkantott néhányat. – Hát itt vagy.

A hang egyre közeledett és Hannah egy nagyon vonzó férfit látott meg.

-Felkergettél egy macskát a fára? – kérdezte a kutyáját, amikor észrevette, hogy az felfelé néz. A férfi is felnézett és megpillantotta Hannah-t. – Méghozzá elég szép macskát…

Nagy nap virradt kislány-életemben, az ötödik születésnapom! Igazán fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Egyet tudtam csak biztosra, hogy kapok tortát, amin el kell fújnom a gyertyákat és ajándékokat. Kell ennél több? Nem hiszem.

Egy dologgal azonban nem számoltam. Valami megváltozott, méghozzá örökre. Nem voltam benne biztos, hogy jó-e ez nekem, de izgatottan vártam a jövőt. Csak nem lesz ez annyira rossz, nem?

Valamikor délután felvettem a szép új, galléros blúzomat és a virágmintás pörgős szoknyámat, ami minden normális velem egykorú lány álma volt. A nappaliban várt rám a tortám és a változás nyilvánvaló jele, méghozzá az, hogy az édesanyám a gyermekét tartotta a karjában, aki nem én voltam. Fura…

Kíváncsian léptem oda hozzájuk és néztem az édes tündérlányt, aki a kishúgom volt. Az egész baba egy hatalmas fehér csomag volt, mint később megtudtam, ez a pólya. Leültem melléjük, és nem tudtam, hogy szabad-e hozzáérnem egyáltalán, vagy csak távolról nézhetem. Ekkor az anyukám azt mondta, hogy megfoghatom. De hát azt sem tudom, hogy kell! Mint a játék babákat, csak nagyon óvatosan. És ha lehet, ne ejtsem le… Jó, észben tartom.

És tényleg átadta nekem! Varázslatos pillanat volt, amíg el nem kezdett torkaszakadtából üvölteni. A fehér csomagnak lett egy hatalmas vörös szája és a kicsi kezeivel kalimpált. Hát így ismerkedtünk meg…

Most komolyan, ő az én kistesóm, akivel játszani fogok? Ez volt ugyanis a reklámszöveg, míg ideért vele a gólya. Itt most tennék egy kis kitérőt… Ha a gólya hozta a csőrében, akkor miért volt az anyukám hasában olyan sokáig? Ezt nem teljesen értem, egyszer valaki elmagyarázhatná… Visszatérve, elég jó marketingje volt a kiscsajnak, és én már nagyon vártam. Erre ő meg csak sírt.

Hangot is adtam a kételyeimnek, és akkor az anyukám elmagyarázta, hogy amíg ilyen kicsi még nem lehet vele játszani, csak simogatni meg ringatni. Sokat alszik majd, meg néha sír is. De ha nagyobb lesz, játszhatok vele. Én elhittem, mert az anyukám nagyon okos és ért is a gyerekekhez, ezt tapasztalatból tudom.

Teltek a napok, hetek és nem lett nagyobb a húgom. Kezdtem azt hinni, hogy átvertek. Ha nem lettem volna még olyan kicsi és írástudatlan, fel is kerestem volna valamilyen fogyasztóvédelmi szervezetet, hogy kártalanításért folyamodjam.

Azonban nem volt mit tenni, elfogadván a helyzetet, megnéztem magamnak jobban. Rájöttem, hogy nem is olyan unalmas. Sőt, amikor éppen nem sírt, egész bájos volt. Egy idő után azon kaptam magam, hogy szeretek körülötte lenni. Mindig odaálltam a pelenkázó mellé, mintha az én személyes jelenlétem nélkül az anyukám képtelen lett volna tisztába tenni. Mindig énekelt neki olyankor valamit, és én szerettem hallgatni. Olyan vidám volt! Valószínűleg ez a kishúgomnak is tetszett, mert akkor mindig boldog baba-kacajok jöttek ki a száján és ez nagyon aranyos volt.

Eltelt fél év, ami elég sok idő lehetett, mert már ülni is tudott és mindenféle fura színű pépeket evett. Egész finomak voltak, de a rántott húsomat biztosan nem cseréltem volna el vele. Bár nem is kérte szerencsére. Néha meg is etethettem, na ez tényleg izgalmas volt!

Végre kezdett valami játszópajtás-formája lenni és szívesen múlattuk együtt az időt mindenféle játékkal, amikkel nem tudott magában kárt tenni. Meg én se benne… Ez azt hiszem, nem elhanyagolható tényező.

És észre se vettem, hogyan, de megnőtt! Miénk lett az egész játékbirodalom, babák, autók, építőkockák, később a színes ceruzák, filcek… Egyszerűen csodálatos volt! Minden várakozásomat felülmúlta a kislány, aki közben szép szőke hajat növesztett.

A legtutibb kiegészítője az lett, hogy beszélni is tudott. Ezzel bevallom, nem sokat törődtem, mielőtt találkoztunk volna és a későbbiekben elégedetten tapasztaltam, hogy nagyon is hasznos elem.

Azóta sok-sok év eltelt, szám szerint 25, és már nem csak játszópajtások vagyunk. Annál sokkal, de sokkal több, amit ez a kis csomag jelent nekem. Visszanézve, biztosan kijelenthetem, hogy nincs az az anyuka, aki a megfelelő ígéretekkel és szavakkal el tudja magyarázni az idősebb gyermekének, hogy mit jelent az, hogy lesz egy testvére. Ezt ugyanis nem lehet elmondani. Valóban megváltozik minden, és a lehető legjobb irányba!