Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Szirmok a lapokon

2019.dec.11.
Írta: Aurora Jacob komment

Cseresznyepiros 8. fejezet

-Gyerekek! Az ebéd az asztalon! – kiabált le Judy a pincébe.

-Az egyik legszebb mondat! – mondta Lucas és megtörölte a homlokát.

-Összeütöttem egy kis rántottát, mégse együnk hideget. – magyarázta Judy.

-Nem kellett volna, Mami. Szépen mondtuk, hogy pihenj.

-Nem volt fáradság.

Ebéd közben eldicsekedtek Judynak a mutatós modellekről, mire ő csak legyintett.

-Nem akarok nagyapád kacatjairól hallani. De azért örülök, hogy találtatok valami normális tárgyat is a sok lom között.

-Vajon honnan szerezhette őket? – tudakolta Lucas.

-Valószínűleg az egyik külföldi útjáról hozta, aztán szépen elfelejtette. Az is lehet, hogy ajándékba szánta az unokaöccseinek, azért van belőle kettő. A testvérének két fia van, de már réges-rég összerúgták a port valami csacskaságon.

A fiatalok hamar befalták a rántottát és Judyt magára hagyva, folytatták a munkát a pincében. Megtelt még öt zsák, mire a szekrényhez fértek. Hannah kinyitotta és azonnal a szája elé kapta a kezét a terjengő szagtól.

-Ez undorító!

Egy csomó ruha lapult a szekrényben, amit meglepett a penész és ráadásként még valamilyen állat is ott lelhette halálát köztük.

-Nagyapád katonai uniformisa. Jól megették a molyok, pedig szép darab lehetett.

-Biztos, de tartsd már ide azt a zsákot, mielőtt még rá is hányok!

-Engedj oda, majd én kipakolom. – nevetett Lucas.

Megtömtek még három zsákot foszladozó ruhaneműkkel, amiket már felismerni is lehetetlen volt. A szekrény aljában, egy dobozban lapult a honvédségi huszárcsizma. Lucas szemügyre vette.

-Menthetetlen. Kár érte. Pedig a méret jó lenne…

-Azt ne mondd, hogy te is ilyen gyűjtögető vagy!

-Csak a különleges darabok vonzanak. Meg a makrancos szomszéd lányok…

Hannah elfintorodott, mire a férfi elmosolyodott.

-Ez kiürült. – mondta Lucas. – És nem csontvázat rejtett.

-Pedig a szaga hasonló lehet… Essünk túl a másikon is, gondolom, abban is ruhák vannak.

Lucas kinyitotta az ajtót, de ennek kevésbé volt döglesztő szaga.

-Ezek régi kalendáriumok. Némelyik majdnem száz éves. Biztos, hogy ki akarod dobni őket? Egy gyűjtőt érdekelheti.

-Mami sikítófrászt kapna tőle. Kuka.

-Te tudod.

Azzal Lucas dobálni kezdte a könyveket és mezőgazdasági folyóiratokat a zsákokba. Egyszer csak szélesen elvigyorodott.

-Na ez már valami!

-Mit találtál?

Hannah a válla felett leskelődött.

-Egy ’67-es kiadású Playboyt.

-Ne szórakozz!

Lucas kíváncsian lapozta fel az újságot.

-Ezt nem csodálom, hogy itt rejtegette a nagyapád. Mennyivel másabb volt az úgynevezett nőideál akkoriban!

-De nagyon leköti a figyelmed…

-Még jó! Ezt megtartom, ha nem bánod.

-Felőlem, ha minden áron ezt akarod az ágyad alatt tartani szükség esetére. – gúnyolódott Hannah.

-Tartok mást is az ágyam közelében szükség esetére. – replikázott Lucas és a falhoz nyomta Hannah-t.

A lány hátát hűsítette a pince fala, hasát és mellét a férfi perzselte. Kerülte Lucas tekintetét, aki egyre közelebb hajolt hozzá. Lehelete szinte csiklandozta Hannah arcát.

-Szívesen megmutatom a gyűjteményem.

-Szar szöveg.

-Megint ez a csodás költői kép! – vigyorgott Lucas.

-Mondjak még?

-Kérlek, kápráztass el!

-Faragatlan fasz!

Lucas hangosan felnevetett.

-Ezt nevezem! De ugye tudod, hogy ebben már egy hivalkodó metaforát is alkalmaztál?

Hannah a feje búbjáig elpirult, mikor megértette, mire céloz Lucas. Ki akart bújni a karja alatt, de a férfi nem hagyta.

-Engedj el!

-Csak, ha kapok egy csókot!

-Előbb rúglak tökön.

Mielőtt Hannah felemelhette volna a térdét, Lucas a sajátjával feszítette szét a lány lábait, hogy megakadályozza.

-Megbánnád.

Hannah csak fújtatott.

-Kizárt dolog.

-Megfázik a hátad…

-Akkor engedj el!

Lucas valóban elemelte a karjait, de csak azért, hogy a következő pillanatban magához szoríthassa Hannah-t.

-Most már nem menekülsz.

-Engedj el, vagy sikítok.

-Próbáld meg.

Hannah kinyitotta a száját, de mire egyetlen hang is kijött volna a torkán, Lucas befogta a száját a sajátjával. Lehengerlően és odaadóan csókolta a lányt, aki képtelen volt nem viszonozni. Lucas elengedte és öntelten mosolygott. Hannah felkapott egy újságot, összetekerte és ütötte, ahol érte.

-Ilyen lehetetlen és visszataszító alakkal még életemben nem találkoztam! – kiabálta.

Lucast rázta a nevetés, miközben igyekezett kitérni a záporesőként ráhulló csapások elől.

-Az előbb nem úgy éreztem, hogy taszítanálak…

-Hogy te milyen egy utolsó gazember vagy! Utállak!

-Ha így csókolod azt, aki utálsz, vajon milyen lehet, ha szeretsz?

Hannah kezében már szétfoszlott az ezer éves újság. Szeme megakadt a padlón heverő Playboyon.

-Kérlek, azt ne!

Hannah felvette, és lassan tekerni kezdte. Most már ő vigyorgott szélesen és gonoszul.

-Hannah, ez muzeális érték!

-Hát hogyne. Kérj bocsánatot és megfontolom.

-Azt már nem!

-Hát jó.

Azzal Hannah a falhoz kezdte ütögetni a feltekert újságot.

-Jó jó! Mit akarsz hallani?

-Hm… Mondjuk azt, hogy bocsánatot kérek a minősíthetetlen magatartásomért.

Lucas felhúzta az egyik szemöldökét.

-Ez komoly?

-Persze, ha ez neked túl magas ár ezért az eszmei értékű magazinért, én megértem.

-Na jó. Bocsánatot kérek a minősíthetetlen magatartásomért. – ismételte el Lucas. – Most már add ide!

-Nem hangzott túl őszintén…

Lucas újra elismételte a bocsánatkérést.

-Még mindig nem az igazi… Talán, ha térden állva kérnéd, még el is hinném.

A férfi belement a játékba és térdre ereszkedett. Hannah felé kúszott, a kezeit összekulcsolta maga előtt.

-Én édes Hannah-m, kérlek, bocsáss meg nekem, esendő halandónak a minősíthetetlen magatartásomért!

Végezetül átkarolta Hannah térdeit és magához szorította. A lány hangosan kacagott.

-Ez már meggyőző volt. Itt a becses magazinod.

-Köszönöm, szép hölgy, hogy ily kegyet gyakoroltál felettem és a Playboy felett.

-Te tiszta lökött vagy! – nevetett még mindig Hannah. – De attól még utállak! És meg ne próbáld még egyszer!

-Egyiket sem veszem komolyan. – nézett fel Lucas.

-Ettől tartok én is. Állj már fel!

Lucas felegyenesedett és erősen megfogta Hannah kezét, hogy ne tudja elrántani. A kesztyűjét lejjebb húzta és halvány csókot lehelt a kézfejére. Hannah-t teljesen meglepte ez a gyengéd gesztus.

-Tudod, Hannah, én elég fafejű vagyok. Ha valamit akarok, azt elérem.

-És mindig a nehezebbik végén fogod meg a dolgokat?

-Hm… Vagy csak szeretem a járatlan utakat betörni.

Cseresznyepiros 7. fejezet

Miután a megrendelt hulladékgyűjtő konténer megérkezett és Judy vastag jattot adott a cég munkatársának, eligazította Hannah-t is.

-Haladjunk módszeresen, először a pincében teszünk rendet. Azt sem bánom, ha kiürítjük teljesen. Emlékeim szerint nem sok használható dolog van lent. Öltözz fel rendesen, hideg van.

-Igen, Mami. Tudom.

Judy kendőt kötött a fejére és a rosszabbik kötényét kötötte maga elé. Hannah ment elől a lépcsőn.

-Óvatosan, nem tudom, milyen állapotban vannak a fokok, nehogy megcsússz!

-Oké. Jó rég jártál itt, Mami, minden csupa pókháló. – mondta Hannah, és az arcáról vakargatta a rá ragadt szövevényt.

-Nagyapád járt itt utoljára. Nekem nem kellett innen semmi. Az ördög se tudja, mi mindent halmozott itt fel.

Hannah felkapcsolta a belső lámpát is és elámult. Judy a háta mögött összecsapta a két tenyerét.

-Ó, az én vén marhám ide mentette az összes vackát, amit biztos, hogy kidobtam volna, ha megtalálom!

-Azt nem csodálom. Mégis mire kellett a Papinak egy törött lapát? – piszkálta meg a lábával Hannah. – Vagy egy fél kocsiajtó?

-Fogalmam sincs, kislányom. Mindent összeszedett mondván, jó lesz még valamire.

-Hát Mami, nagy levegő és álljunk neki! Rock and roll! – kiáltotta Hannah és meg is ragadta az ajtódarabot, hogy felvigye.

-Ez kurva nehéz! – morogta, miközben fokról fokra rángatta felfelé.

Akkurátusan végigvonszolta az udvaron, de az utcán elakadt. Esélye sem volt annyira megemelni, hogy be tudja tenni a konténerbe. A térdére támaszkodva fújtatott. Már éppen elhatározta, hogy ott hagyja és visszatér Judyhoz, mikor valaki megérintette a hátát.

-Miért nem szóltatok, hogy segítsek? – kérdezte Lucas.

-Megoldjuk valahogy.

-Nyilván. Te jó ég, ez tényleg egy fél kocsiajtó?

-Az. Úgy látszik, nagyapám a pincében hozta létre a világ legrosszabb bolhapiacát.

-Vajon mit akart vele kezdeni? – Lucas a homlokát ráncolva keresett magyarázatot.

-Passz.

-Na mindegy. – vonta meg a vállát Lucas és bevágta az ajtót a konténerbe. – Húzok valami játszósat és megyek.

-Kösz. – felelte Hannah kelletlenül, de be kellett ismernie, hogy szükségük lesz Lucas segítségére. Még ő is alig bírta, nem hiányzott, hogy Judy esetleg lesérüljön.

A pincébe visszatérve Judyt nagy zsörtölődés közepette találta.

-Most nézd meg, egy rozsdás, lyukas tejeskanna! Ej, ha majd a kezeim közé kaparintom a túlvilágon! A Jóisten irgalmazzon neki!

Hannah nem bírta ki nevetés nélkül. Szinte látta maga előtt a jelenetet, ahogy az angyalok döbbent arckifejezésének kereszttüzében nagyanyja kiosztja a nagyapját.

-Lucas átjön segíteni.

-Nocsak, örömmel hallom. – mosolyodott el Judy és cinkos pillantást vetett Hannah-ra.

-Ne nézz így, Mami!

-Nem néztem sehogy. Én mindig így nézek.

-Aha.

Hannah kinyitott egy szemeteszsákot és elkezdte az utat megtisztítani, hogy később egyáltalán beljebb tudjanak menni. A fal mellett két hatalmas szekrény állt, ki tudja, mit rejtve magukban.

-Szép napot a hölgyeknek! – jelent meg Lucas a lépcső aljában.

Hannah majdnem hanyatt esett a látványtól. Szakadt farmer lógott a derekán, fekete kopott pólót viselt és bakancsot.

„Ó, anyám!” – sóhajtotta magában.

-Lucas, maga egy igazi hős! – tért észhez Judy hangjától. – Előre kérem az elnézését ezért a végtelen rendetlenségért.

-Ne szabadkozzon, kérem. Láttam én már sok mindent. Szelektálunk vagy minden kuka?

-Szerinted? – mutatott körbe Hannah kezében egy kicsorbult metszőollóval.

-Vettem az adást.

Szótlanul fogtak neki a munkának, csak Judy hangos sóhajtásai törték meg néha a csendet. Miután néhány zsák megtelt, a fiatalok felhordták őket. Lucas láthatóan magába mélyedt egész nap. Hannah furcsállta, de örült is neki. Semmi kedve nem lett volna elviselni a célozgatásait. És végképp nem akart szembesülni elrejtett válaszaival.

A pince lejáratánál megálltak egy pillanatra. Lucas lehúzta a kesztyűjét, megnyálazta a hüvelykujját és megdörzsölte Hannah arcát. A lány el akarta rántani a fejét, de Lucas közbe szólt:

-Nyugi, csak maszatos volt. Nem mintha nem állt volna jól…

-Kösz. – mondta Hannah és visszament a pincébe.

Fél óra múlva Judy közölte, hogy eljött a pihenő és a frissítő ideje. Felmentek és letelepedtek a teraszra. Hannah limonádét és sütit tett az asztalra. Judy erősen pihegett.

-Jól vagy, Mami? – kérdezte Hannah aggodalmas arccal.

-Persze. Csak a nagy por meg az áporodott levegő nem tesz jót.

-Judy, nyugodtan pihenjen egyet, befejezzük Hannah-val.

A lány összeráncolta a szemöldökét az ajánlat hallatán, de józan esze igazat adott Lucasnak.

-Így van, Mami. Pihenj inkább! Sok munka vár még ránk, ne purcanj ki az elején.

-Ám legyen, meggyőztetek.

Két nagy pohár limonádé után Hannah és Lucas visszatértek a pincébe.

-Milyen volt a nagyapád? – kérdezte Lucas.

-Papi különös ember volt. Tipikus vidéki férfi, de nagyon is széles látókörű. Ritkán mesélt csak magáról, de akkor mindig élénken. Élvezet volt hallgatni. De mint látod, a rend nem volt az erőssége, ezzel ment a Mami agyára.

-Ő elég akkurátusnak tűnik.

-Az is. Mindent az élére állít. Kicsit fárasztó, de megszokható.

Lucas egy hatalmas ládát próbált arrébb lökni, de alig mozdult. Az alja már erősen ragaszkodott a pince padlójához.

-Ebben meg mi a fene lehet? Be van zárva.

Hannah érdeklődve lépett mellé.

-Gőzöm nincs.

-Láttam itt valahol egy feszítővasat… - nézett körbe. – Aha, meg is van.

Lucas átnyújtózott egy halom kacaton, és megszerezte. Nagy igyekezettel nyitotta fel a ládát. Kíváncsian hajoltak fölé mindketten. Szalmával volt kibélelve. Lucas félrekotorta és elámultak. Két egyforma Mercedes modell kicsinyített mása volt benne. A férfi kivette az egyiket.

-Szinte tökéletes állapotban van. Itt-ott ütötte csak ki a rozsda.

Hannah kivette a másikat.

-Gyönyörű! – lelkendezett ő is. – Ezek nem mennek a kukába, az fix!

Egy pillanatra elgondolkodott és tekintete megpihent Lucas arcán, aki megbűvölten forgatta az autót a kezében.

-Az egyik a tiéd. – mondta végül.

-Ne szórakozz, nem fogadhatom el. Ezek értékes darabok.

-Akkor vedd úgy, hogy ez a mai napi béred.

-Egész jó gázsi… - vigyorodott el, majd odahajolt Hannah-hoz és egy lágy puszit nyomott az arcára. – Köszönöm.

Hannah megrázta magát, hogy észhez térjen. Szédítő volt Lucas közelsége és az illata. Gyorsan körbenézett és észre vett két ládát. A tartalmukat a földre borította, és elhelyezte bennük az autókat.

-Felviszem, nehogy bajuk essen. – jelentette ki.

-Jó ötlet.

Mikor visszatért, Lucas megkérdezte:

-Téged nem izgat, mi lehet a szekrényekben?

-Ezek után, valószínűleg csontváz. Meg sem lepődnék. – nevetett Hannah.

-Takarítsunk el az útból és nézzünk bele!

Az első gyertya

Megállt a koszorú mellett, kezében gyufa. Egy percig mozdulatlanul nézte az adventi négy gyertyát, majd vett egy nagy levegőt és fellobbantotta az első lángot. A sötét szobát halvány, táncoló fény töltötte meg. Belekortyolt a selymes chardonnay-be, és a koszorú mellé tette a zongorára. Lekönyökölt, állát a tenyerében pihentette és úgy figyelte az olvadó viaszt.
Gondolatai egyre a csoda körül forogtak. Egy könnycsepp gördült le az arcán, kézfejével letörölte, és leült. Szeme a kottát követte és játszani kezdett. Aztán újra felnézett, és a lángban jelent meg előtte az új dallam. Megszállottan suhantak ujjai a billentyűkön. Szíve adta a ritmust a hangszerből felszálló imához.
Minden reménye ebben a négy szál gyertyában maradt. Az adventi csodában. A hangok szeretetért esedeztek. Néha lágyan, néha darabosan és fájdalmasan. Szőke haja az arcába hullt játék közben. Lehunyt szemmel adta át magát vágyainak.
Csupán akkor emelte fel tekintetét, mikor érezte maga mellett süppedni a széket, és a saját hangjain kívül mások is becsatlakoztak. Az angyalarcú férfi kezei válaszoltak a dallamra. Összhangban játszottak, olykor egymásra pillantva. Békét és harmóniát sugároztak a falak közé.
A gyertya félig leégett, ám kezeik fáradhatatlanul dolgoztak tovább. Ujjaik olykor összeértek, és ekkor egymásra mosolyogtak lágyan. Szemeikben egyetértés csillant. A nő szíve egyre hevesebben vert, és a férfi dallamában ugyanez érződött.
A csoda órákon át élt elevenen, mígnem a férfi ölébe ejtette kezeit.
-Mennem kell. – közölte higgadtan.
A nő szíve összeszorult, és újra egy gombóc kezdett növekedni a torkában.
-Nem hagyhatsz itt! Hiszen még nem fejeztük be! Nem játszottuk végig… - kérlelte elfúló hangon.
A zongora komoran hallgatott, a férfi pedig, a nőre emelte a tekintetét. Halványan elmosolyodott és csak ennyit mondott:
-Higgy!
-De miben?
-Amiben csak akarsz! A világban, a csodákban, a gyertyalángban… Bármiben. Higgy a dallamban! Önmagadban.
Abban a pillanatban a láng kialudt és a férfi eltűnt, akár egy látomás.

Címkék: gyertya, advent, zongora

Cseresznyepiros 6. fejezet

Hannah fortyogva indult meg a hátsó udvar irányába. Egyedül akart maradni és lábai akaratlanul vitték a pajta felé. Felmászott a szénapadlásra és leheveredett. Lucas kétarcú viselkedése teljesen kiborította. El nem tudta képzelni, hogy vajon melyik lehet az igazi és melyik a maszk. Szent meggyőződése volt, hogy csak játszik vele unalmában. Azonban a legfájóbb a vonzalom volt, amit nem akart bevallani magának. Minden igyekezetével próbálta elfojtani, nehogy újra csalódnia kelljen. És erre sajnos minden esélye megvolt, ha enged Lucas csábító játékának.

Szeretett volna elbújni a férfi elől és saját maga elől is. Ezért kereste fel gyerekkori titkos helyét, ami valóban a béke szigete volt. Mélyen belélegezte a széna jellegzetes illatát és azonnal visszarepült a régmúltba. Eszébe jutott egy nyári este, mikor Lucasszal belemerültek a padláson a játékba, majd elnyomta őket az álom. Késő éjjel, amikor már mindent tűvé tettek értük, a nagyapja bukkant rájuk, amint összebújva aludtak. Hannah elmosolyodott az emléken és keservesen gyötörte az agyát, hogy felidézze Lucas arcát. Eredménytelenül.

Rágcsálni kezdett egy szénaszálat és közben törte a fejét:

„Nem adom fel. Megtalállak. Látni akarom az arcod! Csak tudnám, hogyan fogjak bele. Az egyetlen használható nyom az édesanyja galériája. Írok neki egy levelet, hogy ki vagyok, és miért keresem Lucast! Remélem, nem igaz, hogy nem tartják a kapcsolatot és tud majd segíteni.”

Elégedetten ugrott talpra és gyorsan lemászott a létrán. Az udvaron majdnem fellökte Judy-t a nagy sietségben.

-Hannah, már mindenhol kerestelek! Már megint a szénapadláson voltál?

-Bocs, Mami, most nem érek rá. Eszembe jutott valami. Mindjárt jövök, ha kellek.

Elviharzott Judy mellett a válaszát meg sem várva. Megnyitotta a levelezését és megfogalmazott egy kedves, de lényegre törő üzenetet. Elszántan kattintott rá a „küldés” gombra.

Judy-t a veteményesben találta, épp a répát gyomlálta. Hannah is beállt egy sorba.

-Mi volt ilyen sürgős, ha nem vagyok indiszkrét? – kérdezte Judy.

-Írtam a galériának, hogy megtaláljam Lucast.

Judy felsóhajtott.

-Jobban tennéd, ha nem ragaszkodnál ennyire ehhez a fiúhoz.

-Én nem ragaszkodom, csak kíváncsi vagyok rá. Szívesen találkoznék vele újra.

-A kíváncsiság jó dolog. De ne lovalld bele magad, nehogy csalódás érjen!

-Nem fogom.

Judy bólintott egyet, majd belefogott:

-Pedig a szomszéd fiú is roppant elbűvölő…

„Témánál vagyunk!” – gondolta Hannah.

-Ha te mondod, Mami.

-Semmi kivetnivaló nincs benne. Illedelmes, jó a modora. A foglalkozásához ugyan nem tudok hozzá szólni, de nem vagyunk egyformák.

Hannah mélyen hallgatott. Judy felegyenesedett és megigazította virágmintás kendőjét a fején.

-Szerintem csak megjátssza a jófiút.

-Ugyan miért tenné?

-Nem tudom. Szórakozásból. – vonta meg a vállát Hannah.

-Az én szimatom viszont nem csal.

-Oké, Mami. Legyen igazad. Nekem akkor is az a véleményem, hogy egy nagyképű, idegesítő pasi.

Hannah akkora lendülettel húzgálta a földből a gyomokat, mintha azzal legalább fizikai fájdalmat tudna okozni Lucasnak. Judy figyelte egy darabig.

-Te valamit elhallgatsz előlem.

-Semmit.

-Megbántott?

-Nem. – sóhajtotta Hannah. – Meg akart csókolni.

Legnagyobb döbbenetére Judy nem háborodott fel, hanem egy jóízű kacaj szakadt fel belőle.

-És ez akkora tragédia? Ha annyi idős lennék, mint te, nem sokat kérettem volna magam.

-Ki vagy te és mit csináltál a nagyanyámmal?

-Nem kell úgy meglepődni, kislányom. Én is voltam fiatal és én is nőből vagyok. Nehogy azt hidd, hogy az én időmben nem voltak ilyen romantikus kalandok. Csak másképp zajlott az egész, mint manapság.

-Mesélj, kíváncsivá tettél!

-Ne tereld a szót! Mit válaszoltál?

-Hogy ne is álmodjon róla.

-Jól tetted. Nem szabad azonnal igent mondani.

-Aztán akaratom ellenére mégis megcsókolt.

-Tüzes fiú…

Hannah tátott szájjal bámult Judy-ra, mintha egy marslakót látna.

-Tüzes fiú? Most komolyan, tényleg ez a reakciód?

-Azt ne mondd, hogy egy pici részed sem akarta.

Hannah hallgatott.

-Na látod. Nem értem, miért fújod úgy fel magad rajta. Túlságosan be vagy gyöpösödve, egy kis kaland nem árt, és még bármi lehet belőle. Úgy érzem, ő neked való lenne.

-Mami, ő csak játszik velem és szinte biztos, hogy veled is. Inkább őt kéne jól leteremtened, ehelyett engem piszkálsz.

-Én nem piszkállak, aranyoskám, csak elmondtam a véleményem.

-Rendben. Túltárgyaltuk. Nem akarok róla többet beszélni.

Este Hannah visszavonult a szobájába. Válasz nem érkezett a galériából. Csalódottan csukta le a laptopot és kibámult az ablakon. Gondolatai folyton visszataláltak a Judy-val folytatott beszélgetésére és Lucas viselkedésére. Nem tudta, melyik bosszantotta jobban. Azt hitte, nagyanyja majd megérti a felháborodását.

„Lehet, hogy Maminak van igaza? Egy kis szórakozás és férfitársaság tényleg rám férne? Úristen, azt mondta, be vagyok gyöpösödve!”

Hosszan mélázott, de egyik fele sem győzedelmeskedett a másikon. Majd eszébe jutott, hogy rákeres Lucas zenekarára.

„Meg ne próbáld!” – viaskodott magával, aztán mégis beírta a keresőbe.

Millió találat jelent meg a képernyőn. Rákattintott a zenekar hivatalos oldalára és elolvasta a történetüket, majd megnézett egy klipet.

„Nem is rossz…” – állapította meg.

Fél óra elteltével azon kapta magát, hogy meghallgatta az első lemezüket és Lucas hangja teljesen elvarázsolta. Aztán elolvasott néhány régi bulvárcikket. Jó pár éve írták őket, Hannah mégis megszállottan falta. A legtöbb Lucas botrányait taglalta. A bejegyzések szerint alaposan belevetette magát az éjszakai életbe és minden képen másik nőt ölelt magához.

Hannah úgy gondolta, ezek az információk pontosan aláírták az ő véleményét. Az elmúlt években nem jelentek meg róla ilyen hírek, amit Hannah egy kiválóan működő menedzsment számlájára írt. Nem hitte, hogy Lucas közben megkomolyodott. A viselkedése nem ezt mutatta.

-Hát én aztán nem leszek egy sokból! Abból nem eszik. – jelentette ki hangosan és kikapcsolta a gépet.

A másnapi korai kelés miatt szeretett volna idejében elaludni. Hosszas forgolódás után mozgalmas álom fátyla szállt rá. A „gyerek-Lucasszal” szaladtak kézen fogva egy mezőn. A Nap szikrázóan sütött rájuk és lenge szellő kapott szőke hajukba. Hannah nem látta az arcát, csak a nevetését hallotta. Aztán hirtelen már felnőtt bőrében találta magát hatalmas tömegben. Az arctalan emberek egyetlen pillantás nélkül haladtak el mellette és ő egyre csak keresett valakit. És akkor úgy érezte, végre megtalálta. A férfi háttal állt neki, de Hannah pontosan tudta, hogy ő Lucas. Megérintette a vállát, mire a férfi megfordult és a „szomszéd-Lucas” mosolygott rá.

Cseresznyepiros 5. fejezet

Mielőtt asztalhoz ültek volna, Judy előhozott egy üveg pálinkát a kamrából és három poharat tett a terítékre.

-Hannah-val reggel megboldogult uram pálinkáját emlegettük, és úgy gondoltam, étvágygerjesztőnek kiváló lenne. – magyarázta.

-Engedje meg, hogy segítsek, kérem. – mondta Lucas és az üveg után nyúlt.

Hannah duzzogva vette el a poharat Lucas kezéből, az ujjaik egy pillanatra összeértek.

-Igyunk az előttünk álló szép napokra és az eljövendőre! – jelentette ki Judy és a poharát emelte.

-És az elbűvölő szomszéd hölgyekre! – tette hozzá Lucas mosolyogva, mire Hannah felhorkantott és azonnal lenyelte a pálinkát.

-Zamatos. – dicsérte Lucas az italt.

-Az én Joe-m nagyon értette az ilyesmit.

Judy az asztalfőn foglalt helyet, a fiatalokat maga mellé ültette két oldalról. Hannah egyfolytában magán érezte Lucas perzselő pillantását. Ő maga belemélyedt a tányérjába és a gőzölgő levest kevergette zavarában.

-Mi szél hozta a mi kis eldugott falunkba, Lucas? – kezdett bele Judy. Hannah halványan elmosolyodott, tudta, mi következik. A férfi még a cipőméretét is el fogja árulni hamarosan, ha a nagyanyja arra kíváncsi…

-Egy kis levegőváltozásra van szükségem a nagyvárosi életben. Egy búvóhelyre. Az interneten bukkantam rá a hirdetésre, és rögtön elvarázsolt a ház és a környezet.

-Csendes vidék a miénk. Kellemes és barátságos. Ideális a gondolatok rendezésére és az újrakezdésre, nemde Hannah?

-De igen, Mami.

-És mivel foglalkozik ott a nagyvárosban? – folytatta Judy.

-Nagyon mozgalmas az életem. Zenész vagyok.

-Nahát, két művészlélek egy asztalnál! – ámult az asszony. – Képzelje, Hannah pedig író!

-Valóban? – mosolygott rá Lucas.

-Mami, én igazán nem gondolom, hogy Lucast ez annyira érdekelné.

-Pedig tényleg érdekel.

-Látod, Hannah, szerintem ti jól megértenétek egymást.

Hannah kinyitotta a száját, majd inkább becsukta és lenyelte válaszát. Lucas egy mosolyt igyekezett elfojtani.

-Egyetértek, Judy. Biztosra veszem, hogy az unokájával remekül kijövünk majd.

Hannah felkapta a fejét és az asztal alatt belerúgott Lucas lábába. Pillantásával majdnem keresztülszúrta a sejtelmesen vigyorgó férfit.

-Örülök, hogy egy ilyen illedelmes fiatalember került Hannah közelébe.

-Felettébb illedelmes. – szúrta közbe gúnyosan a lány.

Judy meg sem hallva folytatta:

-Tudja, szegény kislányt tavaly elhagyta a párja, és azóta nehezen találja újra önmagát.

-Na de, Mami! Ez nem tartozik Lucasra! – háborodott fel Hannah, és arcát elöntötte a pír.

-Kislányom, ezen nincs semmi szégyellnivaló. Nekem soha nem volt szimpatikus ez a Sam.

-Valóban nem lehet épelméjű fickó, ha képes volt egy ilyen nőt elengedni. – értett egyet Lucas.

-Beszélhetnénk valami másról, mint az én magánéletemről?

-Ne húzd fel így az orrod, lányom. Én csak rávilágítottam egy újabb közös nevezőre, ha nem sértem meg, Lucas.

A férfi a fejét ingatta.

-Nem történt semmi. – biztosította végül Judyt.

Hannah érezve, hogy a beszélgetés egyre meredekebb irányt vesz, kezébe vette a fonalat:

-És milyen zenét játszol?

„Inkább erről beszéljünk, mielőtt Mami kifőzné, hogy összeboronál minket…” – gondolta magában.

-Metalt.

-Az tök jó. Szeretem. – mondta Hannah és az érdeklődés kezdett benne feléledni.

-Az a borzasztó csörömpölés, amire az emberek rázzák a fejüket? – vetette közbe Judy.

Lucas felnevetett.

-Igen, az. Nem egy ilyen kifinomult hölgy stílusa.

-Valóban nem. De ha valaki azt szereti, ám hallgassa! Én maradok a jól bevált klasszikusoknál.

-Mami, a kettő nem is áll annyira távol egymástól.

-Így igaz. – helyeselt Lucas.

-Ha ti mondjátok, én elhiszem.

Néhány perces csend telepedett rájuk. Hannah-nak derengeni kezdett, hogy honnan volt neki Lucas ismerős. Egyszer egy átbulizott éjszakán volt a koncertjén. Sokra nem emlékezett belőle.

Judy felállt, hogy félretegye a leveses tálat, mire Lucas rögtön felpattant a segítségére sietve. Hannah csak bámulta zavarodottan.

„Szegény Mami, hát nem veszed észre, hogy az orrodnál fogva vezet?”

A főétel felett Judy újra akcióba lendült:

-A szülei mivel foglalkoznak?

Lucas egy pillanatra mintha lefagyott volna és megfontolta a válaszát.

-Mondjuk úgy, hogy szabadfoglalkozásúak.

Judy érezte, hogy valamibe beletenyerelt és inkább visszafogta magát a témát illetően.

-Értem.

Hannah pontosan tudta, hogy majd a kellő pillanatban újra előhozakodik vele.

-Tervez átalakításokat is a házon? Csak azért kérdezem, hogy mire készítsem fel magam. Tudja, a zaj, a por…

-Nem, nem tervezek ilyesmit. Tökéletesen megfelel így. Amúgy sem állandóra költözöm ide, csak kis időre.

-És aztán?

-Amolyan menedék ez a hely számomra.

-Menedék?

-Néha ki kell szakadni a mókuskerékből és elvonulni a világtól.

-Ugyanezt mondtam én is Hannah-nak. Ha tudná, mennyit könyörögtem neki, hogy jöjjön el ide. A friss levegő csodákra képes!

-És végül eljött, hogy jelenlétével hozzátegyen a hely varázsához. – duruzsolta Lucas, mire Hannah a szemét kezdte forgatni és fújtatott egyet.

-Igen. Az én tündéri kis unokám segít nekem a nyáron. Úgy döntöttem, hogy a felesleges lomoktól megválok és túl nagy munka ez egy magamfajta öregasszonynak egyedül.

-Ugyan, Judy ne mondjon ilyet! Ha elfogadja, szívesen felajánlom én is a segítségem.

-Roppant nagylelkű, köszönöm! Olykor bizony el kell egy férfikéz is. De csak abban az esetben, ha nem túl megterhelő.

-Nem tesz semmit.

-Desszertnek egy kis pitét? – kérdezte Judy, miután mindenki befejezte.

-Ó, én kérek szépen! – mondta Lucas és Hannah rajtafelejtette a szemét egy pillanatra az édes mosolyán.

-Hannah?

-Köszi, Mami, én inkább innék még egy korty pálinkát. Valami megfeküdte a gyomrom.

Lucas máris nyúlt az üveg után és töltött. Egy kacsintás mellett nyújtotta Hannah felé a poharat.

Egy szelet sütemény elfogyasztása után Judy asztalt bontott.

-Köszönöm a mennyei ebédet! – mondta Lucas. – Adhatok egy puszit, Judy?

-Hát hogyne! És máskor ne kéresse magát! Mindig szívesen látjuk. Hannah, kísérd ki, kérlek Lucast, én elmosogatok.

Az udvaron, Judy hallótávolságán kívül Hannah bosszúsan megjegyezte:

-Lehet, hogy a nagymamám fejét elcsavartad ezzel a mézes-mázas stílussal, de engem nem versz át.

-Nem tudom, miről beszélsz, Hannah.

-„ha elfogadja, szívesen felajánlom én is a segítségem blabla” – gúnyolódott, mire Lucasból kitört a nevetés.

-Nem értem, mi bajod, tényleg szívesen segítek a nagyidnak. Nagyon kedves asszony.

-Aha. Persze.

A kapuban Lucas megállt.

-Ha már a fejek elcsavarását említetted, van még itt egy nagyon szemrevaló buksi, ami elcsavarásra vár… - suttogta, és közben lágyan megcirógatta Hannah arcát. Az érintésébe a lány beleremegett.

-Azt lesheted! – mondta haragosan és bevágta a kaput.

Cseresznyepiros 4. fejezet

-Szimpatikus fiatalember, nem gondolod? – lelkendezett Judy, miközben bekapcsolta a tűzhelyet a lekváros fazék alatt.

-Lehet.

-És milyen jóképű!

-Nem nagy szám. – felelte Hannah és úgy csinált, mint akit nagyon leköt a kávés csészék katonás rendje a szekrényen.

-Ugyan, drágám. Előbb-utóbb észre kell venned a fiúkat. Miért nem mesélted, hogy találkoztatok? És ne mondd, hogy elfelejtetted, badarság.

-Nem tartottam fontosnak. Ennyi.

Hannah enyhén ingerülten válaszolt, ami nem kerülte el Judy figyelmét.

-Mi bánt, kedveském?

-Semmi, Mami. Csak megrohamoztak az emlékek. – terelte a szót Hannah. – Fura itt Papi nélkül.

-Nekem is az, hidd el. A nagyapád rendkívüli ember volt és én nagyon szerettem.

-Kérdezhetek valamit? Rögtön tudtad, hogy ő az igazi? Hogy vele akarod leélni az életed?

Judy felnevetett.

-Dehogy tudtam! Joe egy pimasz fráter volt, aki azt hitte, hogy övé a világ, csak mert fiatal és jóképű. Sokáig járt a nyakamra, mire rájöttem, hogy ez csak egy álarc és a lelke mélyén egy szeretetre méltó férfi lakozik.

-Papi tényleg ilyen volt. Csak néha engedte, hogy valaki belessen a páncélja mögé.

-Neked sokszor hagyta. Te egy különleges gyöngyszem voltál a szívében.

-Éreztem is.

Hannah-t még valami nem hagyta nyugodni.

-Mami, emlékszel Lucasra és a családjára, akik gyerekkoromban laktak a szomszédban?

-Persze, hogy emlékszem. Miért kérdezed?

-Csak úgy eszembe jutott. Tudsz róluk valamit?

-Semmit. Úgy tudom, az ország másik végébe költöztek. Fura művésznépség voltak, soha nem értettem igazán szót velük.

-Kár.

-Mire gondolsz?

-Kíváncsi lennék Lucasra.

-Kedves fiú volt és mennyire bolondultatok egymásért! Nagyon megkapó volt az a gyermeki ragaszkodás köztetek.

-Imádtam őt! – mosolygott Hannah.

-Ő is téged. Mindig megkérdezte, hogy mikor jössz már hozzánk.

-Tudod, Mami, furcsa, hogy nem emlékszem rá. Úgy értem, az arcára. Meg se ismerném, ha belebotlanék valahol. Csak az érzésre emlékszem.

-Ez természetes. Kicsi voltál még abban az időben.

-Vajon meg tudnám találni?

-Én a helyedben nem biztos, hogy akarnám. Ki tudja, milyen ember lett belőle? Ilyen szülőkkel…

-Mi bajod velük?

-Nekem az apja mindig kicsit csapodárnak tűnt, az anyja meg álmodozónak. Jobb is, hogy még idejében elköltöztek.

-Azért én megpróbálom. – jelentette ki Hannah és kihozta a laptopját a konyhába.

Beírta a keresőbe Lucas nevét, de nem talált semmit. Egyetlen bejegyzésben sem említették, mintha a föld nyelte volna el. Megpróbálta a szülei nevét, de csak róluk bukkant információra. Édesanyja neves galériát nyitott nemrégiben, édesapja zenei producerként tevékenykedett. A fiúkról semmi hír. Hannah csalódottan csukta le a laptopot és törte a fejét, mihez is kezdhetne. Egyszer csak fény gyúlt az agyában és feltárcsázta a galéria számát. Udvarias visszautasítást kapott válaszként, mely szerint a családról nem áll módjukban információt adni és mikor Hannah kimondottan Lucas iránt érdeklődött, azt mondták, nem tartja a kapcsolatot a szüleivel.

-Zsákutca? – kérdezte Judy két keverés között.

-Az.

-Nem tudni, hogy alakult az életük, miért hallgatnak róla.

-Igaz. Így tényleg nem találom meg.

-Nem is baj, drágám. Engedd el a múltat és nézz inkább a jövőbe! Még annyi minden vár rád, csak légy nyitott!

-Igazad van, Mami. Csak egy ötlet volt.

Míg Judy üvegekbe töltötte a lekvárt, Hannah kiült az udvarra levegőzni. Igyekezett nem gondolni semmire, szerette volna kiüríteni a fejét. Lehunyt szemmel élvezte a napsütést, amikor érezte, hogy valami nedves ért a kezéhez. Shadow bökdöste az orrával.

-Shadow, szia! Hát te hogy szöktél át? Nem szép dolog, ugye tudod? – mondta a kutyának, miközben megvakarta az álla alatt a puha szőrt.

A kutya elégedetten élvezte a simogatást és hanyatt vágta magát, hogy Hannah a hasát vakargathassa. A lány leült mellé a fűbe, úgy folytatta, közben egyre beszélt hozzá:

-Nagyon szép kutyus vagy és kedves. Nem értem, hogy tudod elviselni a gazdádat.

-Nem olyan nehéz ám engem elviselni. – szakította félbe a kerítésre támaszkodó Lucas.

-Ebben nem vagyok olyan biztos.

-Látom, összebarátkoztatok Shadow-val.

-Vele valóban nem nehéz összebarátkozni… - mondta Hannah, és inkább a kutyát nézte.

-Finom a pite. Te sütötted?

-Szerencsédre nem. Nem hagytam volna ki belőle egy adag hashajtót.

-Inkább, mint arzént. – nevetett Lucas.

-Nincs jobb dolgod, mint engem zavarni?

-Éppenséggel nincs. A kutyámat kerestem, és megint csak a vadmacskára bukkantam.

-Vigyázz, nehogy megkarmoljalak!

-Ugyan, szeretem a kihívásokat.

Judy lépett ki a konyhából, és először Shadow-t vette észre.

-Nahát, a szomszéd kutya! Hogy kerül ide?

-Nem tudom. – felelte Hannah. – Biztos, átugrotta valahol a kerítést.

-Meg fogom magasítani, hogy ne háborgassa magukat. – szólt közbe a férfi.

-Lucas, hát maga is itt van! Észre sem vettem! Amíg nem ássa ki a virágaimat, nem zavar a kutyája. Szívesen látom, ahogy magát is. Hogy ízlett a pite?

-Egy remekmű, Judy. Nem bírok ellenállni neki, egész délelőtt rájártam.

-Örömmel hallom. Éppen ebédhez készülődünk. Tartson velünk! – invitálta Judy, mire Hannah levegőt is alig kapott.

-Igazán nagylelkű, de nem szeretnék alkalmatlankodni. – felelte Lucas és Hannah hozzátette:

-Igen, Mami. Lucasnak nyilván még sok a teendője a rendezkedéssel, ne raboljuk az idejét!

Lucas szélesen elvigyorodott a hallottakon.

-Csacsiság! Bekapunk pár falatot, és utána könnyebben megy a munka, nincs igazam?

Judy nem tágított. Ki nem állhatta, ha valaki nemet mond neki és céljait többnyire el is érte ilyen vagy olyan úton.

-Nos, azt hiszem, igaza van. Udvariatlanság lenne egy ilyen kedves meghívást visszautasítani. – mosolygott mézédesen Lucas és Hannah-ra sandított, aki azonnal elkapta a tekintetét róla.

-Ez az értelmes beszéd! – csapta össze elégedetten Judy a kezét.

-Akkor máris ott vagyok. – mondta Lucas, és eltolta magát a kerítéstől.

-Megterítek, te várd meg a vendégünket, aranyom. – adta ki az ukázt Judy, mire Hannah csak sóhajtott egy hatalmasat és Shadow nyakába temette az arcát. A kutya szeretettel megnyalta a homlokát.

-Most aztán jól benne vagyok a slamasztikában! – mondta Hannah. – Az én minden lében kanál nagyanyám megoldja…

Shadow együtt érzőn pillantott a lányra, majd felpattant és odaszaladt a kapun belépő gazdájához. Hannah oda sem nézett, inkább letépett egy fűszálat és idegesen csavargatta az ujjai körül. Pár pillanat múlva egy segítő kezet látott maga előtt.

-Egyedül is fel tudok állni. – jelentette ki.

Lucas megvonta a vállát, és Hannah feltápászkodott a földről. Elindult a bejárati ajtó felé, anélkül, hogy a férfira nézett volna.

-Előhozom belőled még a doromboló kiscicát is. – suttogta Lucas a fülébe.

Cseresznyepiros 3. fejezet

-Cseszd meg a sütidet! – tajtékzott Hannah és bevágta maga mögött a kertkaput. Remegve támasztotta a hátát neki. Még senki nem vetemedett arra, hogy az akarata ellenére csókolja meg. Dúlt benne a harag és tagadta vonzalmát Lucas iránt. Nagyokat sóhajtozva igyekezett megnyugodni. Nem akarta, hogy Judy ilyen állapotban lássa.

„Jobb, ha ezt Mami nem tudja meg. A maga elegáns módján rúgná szét az új szomszédja seggét.” – gondolta magában és eszébe jutott, hogy a teli kosár cseresznyét fent hagyta a fán.

Lopakodva indult a hátsó udvar irányába. Remélte, hogy Lucas bement már és nem kell újra látnia, no meg a csipkelődését hallgatnia.

„A tolvaj visszatér a tett színhelyére…” – szólalt meg a fejében a férfi.

Hannah megrázta szőke haját, hogy kiűzze a fejéből a hangot. A pajta sarkánál megállt és kikémlelt a gyümölcsöskert irányába.

„Még jó, hogy nem lát senki. Azt hinné, teljesen bediliztem.”

Elégedetten tapasztalta, hogy mindkét hátsó udvar üres. Hátraszaladt és felállította a létrát. Újra felmászott és amilyen gyorsan csak tudta, levette a kosarat. Ekkor vette észre a kerítés túloldalán szimatoló Shadow-t. A kutya is felfigyelt a mozgásra és felnézett Hannah-ra.

-Pszt! – mondta neki a lány. – Ne árulj el, kérlek.

És Shadow tényleg csendben maradt.

-Jó kutya. – mosolyodott el Hannah és elindult befelé.

Letette a kamrában a kosarat és lerogyott a konyhában. Lába idegesen dobolt az asztal alatt. Aztán mégis felpattant és megkereste a magozót. Nekifogott nyomban, nem az eredetileg Lucasnak szánt pite miatt, hanem nagyanyja miatt. Úgy érezte, ezzel a figyelmességgel tartozik neki, és szerette volna meglepni, mire hazaér.

Judy találkozója valóban maratoni hosszúságúra nyúlt, a Nap már lebukott a láthatáron, mikor lóhalálában megérkezett. Hannah addigra már majdnem végzett is a magozással.

-Drágám, nagyon kedves tőled, hogy ezt is megcsináltad. Jó kislány vagy! – dicsérte Judy, miközben a kalapját levette, és a kötényét kötötte maga elé. – Majd én befejezem.

-Nem kell, Mami, ez már semmi. Janice hogy van?

-Nem túl jól, sajnos. Nem jósolok sok időt neki.

-Nem tudunk rajta valahogy segíteni?

-Kicsikém, őt már csak ezzel tudjuk támogatni, ha néha valamelyikünk ránéz és elszórakoztatja. De legalább odaadta az almás krémese receptjét! – fejezte be diadalittasan Judy.

-Örülök.

-Olyan szórakozottnak tűnsz. Minden rendben?

-Persze, Mami. – hárított Hannah. – Azt hiszem, hogy a levegő vágott földhöz. Ma korán lefekszem.

-Helyes. Képzeld, költöznek a szomszédba! Láttam, hogy ég a villany a konyhában.

-Tényleg?

-Alig várom, hogy megismerjem őket!

-Miből gondolod, hogy többen vannak?

-Hát, csak úgy. Egyedül mégis ki költözne egy világvégi kis faluba?

-Nem tudom, Mami. – felelte Hannah és az utolsó szem cseresznyét is megszabadította a magjától. – Nem baj, ha most már magadra hagylak? Megfürdök és lefekszem.

-Menj csak, drágám. Jó pihenést!

-Neked is! Te se maradj fent sokáig!

Egy puszit adott Judy arcára és megfürdött. Amíg bármikor összefuthatott a házban nagyanyjával, nem akart Lucasra gondolni és a délutánra. Sőt, egyáltalán nem akart. Ám amikor magára húzta a takaróját, megjelent előtte pimasz mosolya, ragyogó szeme. Ajkán érezte az ajkát.

„Ne is gondolj rá! Felejtsd el a szemtelen disznót!” – korholta magát gondolatban és az oldalára fordult. Akárhogy kereste, nem lelte meg a nyugalmat. Egyre az volt az érzése, hogy valahonnan ismerős neki a férfi.

„De mégis honnan? Ezt a stílust megjegyeztem volna, ha találkoztunk volna valamikor.”

Hosszú idő után leragadt a szeme. Álmában újra a cseresznyefán ült az ő gyerekkori Lucasával és arról beszélgettek, hogy ki mi szeretne lenni, ha „nagy lesz”. Hannah orvos akart lenni, Lucas autóversenyző. Aztán a „gyerek-Lucas” hirtelen a „szomszéd-Lucasszá” változott. Gúnyosan mosolygott Hannah-ra és megcsókolta. Ő pedig, viszonozta.

Erre riadt zihálva és hirtelen azt sem tudta, hol van. Pár pillanat múlva megismerte régi szobáját és megnyugodott. Az órára nézve látta, hogy lassan nyolc óra és az orrát megcsapta a finom illat, ami a csukott ajtó alatt kúszott be.

Felöltözött és kilépett a szobából. Természetesen Judyt a konyhában találta. Ki tudja, mióta volt már fent. Nagyanyja mindig korán ébredt és nem létezett számára elvesztegetett idő.

-Jó reggelt, Mami! – köszöntötte Hannah.

-Jó reggelt neked is! Hogy aludtál?

-Köszönöm, jól. Mi ez az illat?

-Cseresznyés pite természetesen. Reggeli után viszünk az új szomszédoknak is üdvözlésképpen.

Hannah elborzadt. Esze ágában nem volt Lucas közelébe menni, főleg nem a kialkudott süteményt valóban átvinni neki.

-Jó ötlet ez? Nem kéne még ilyenkor zavarni őket. Biztosan sok a dolguk.

-Épp ezért kell menni. A nagy munkában jól esik egy kis figyelmesség és főleg a friss, házi sütemény!

-Ha te mondod… - mondta Hannah és miközben egy szelet kenyeret tett a pirítóba, lázasan törte a fejét, hogyan bújhatna ki a látogatás alól. Tudta, hogy Judyt képtelenség meggyőzni, hogy ne menjen át bemutatkozni. Csak legalább őt ne akarja magával rángatni!

-Amint megjöttünk, felteszem a lekvárt is. Már összekészítettem, csak főzni kell.

Hannah elmosolyodott.

-Emlékszel, Papi mindig azt mondta lekvárfőzés idején, hogy az egyik szeme sír, mert nem pálinka lesz belőle.

-Emlékszem. De amikor a pirítósra kente, nem siránkozott miatta! Egyébként van még néhány üveggel a pálinkájából, ha megkívánod.

-Később megkóstoljuk, Mami! Iszunk egy áldomást az előttünk álló nyárra, jó?

-Jó lesz, kicsim.

Hannah minden falatot többszörösen megrágott, hogy késleltesse az indulást. Nem talált még kifogást, amivel kimenthetné magát.

-Indulhatunk? – kérdezte Judy és egy utolsó pillantást vetett a tükörbe. Megigazított néhány hajszálat, ami szerinte nem állt megfelelőképpen.

-Mami, én… nos…

-Mi az?

-Nem szívesen mennék veled.

-Miért?

-Nem tudom.

-Ne gyerekeskedj már! Pár perc az egész. Nem harap meg senki.

-Ja, csak csókol… - jegyezte meg Hannah halkan.

-Tessék? Mondtál valamit?

-Nem, Mami semmit. Menjünk! Essünk túl rajta! – fújtatott egyet és engedelmesen kilépett az ajtón Judy nyomában.

Lucast az utcán találták, éppen egy hatalmas dobozt egyensúlyozott a kezében. Shadow izgatottan fedezte fel új területét a közelében. Hannah szíve zakatolni kezdett, amint meglátta a férfit.

-Jó reggelt! – köszönt már messziről Judy és vígan integetett mellé. Hannah összeszorított szájjal bandukolt mögötte.

-Jó reggelt! – válaszolta Lucas és letette a dobozt.

-Judy vagyok. Úgy látom, szomszédok leszünk.

-Örvendek a szerencsének. Az én nevem Lucas. – nyújtotta a kezét barátságosan.

-Ő itt az unokám, Hannah.

-Tudom. Találkoztunk tegnap délután. – mosolygott sejtelmesen.

-Valóban? Hannah, nem is említetted.

-Elfelejtettem. – vonta meg a vállát Hannah.

-Szegénykém fenn ragadt a cseresznyefán és én siettem a segítségére.

-Nahát, maga milyen figyelmes! – álmélkodott Judy. – Hoztunk egy kis pitét, ha elfogadja.

-Nagyon kedves, köszönöm. Ha csak fele olyan jó, mint a saját nagymamámé, akkor biztosan isteni! – bájolgott Lucas, és nyoma sem volt az előző napi viselkedésének.

-Ugyan. Semmiség. A tálcáért majd a napokban átjön Hannah, ugye?

-Aha. – mondta a lány és figyelmét inkább a lábához ülő Shadow-ra összpontosította.

-Nos, látom, kutyája van. Egyedül költözik? – kíváncsiskodott Judy, mire Hannah a szemét forgatta a háta mögött.

-Igen, mi vagyunk ketten Shadow-val. Jelenleg ő a családom.

-Hogyhogy?

-Szomorú história, a menyasszonyom elhagyott nemrégiben. – válaszolta megtört hangon Lucas, mire a nők felkapták a fejüket.

-Egyet se búsuljon, fiacskám! Jobb előbb, mint később.

-Talán igaza is van, Judy. Nem baj, hogy így szólítom?

-Dehogy baj. Ha bármire szüksége lenne, minket megtalál. Ugye, Hannah?

-Hm? Ja, persze.

Judy nem hallotta ki unokája hangjából az iróniát és elégedetten mosolygott, majd elköszönt:

-További jó munkát, Lucas!

-Köszönöm! Szép napot!

Judy már hátat fordított nekik, így nem láthatta, hogy egy hosszú pillantás erejéig nézik egymást a fiatalok. Lucas fölényesen rámosolygott Hannah-ra, mire ő válaszul a nyelvét öltötte rá, sarkon fordult és a nagyanyja után iramodott. Halványan még hallotta Lucas halk nevetését.

Cseresznyepiros 2. fejezet

-Szia! – integetett le Hannah fülig elpirulva.

-Szia!

Tekintetük vonzotta egymást és Hannah attól tartott, leszédül a fáról a férfi pillantásától. Borzasztó zavarban nyögte ki:

-Tudnál segíteni? Eldőlt a létrám és én itt ragadtam. Nem merek leugrani.

A férfiból kitört a nevetés.

-Szóval, a cseresznyetolvaj csapdába esett… - mondta és összefonta a karját a mellén.

Hannah arca lángolt.

-Én csak… szóval… - hebegte. – Ne haragudj.

A férfi leguggolt a kutyája mellé és a füle tövét vakargatta.

-Mit gondolsz, Shadow, segítsünk neki?

-Légyszi! – válaszolta Hannah helyette.

-Nos, jó. Lásd, milyen jó szívem van. Hozom a létrát.

Hannah megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. A férfi pedig, elindult a ház felé.

-Várj meg ott! – vetette hátra a válla felett kacagva.

-Nagyon vicces!

Néhány perc múlva vissza is tért és a fa törzsének támasztotta a létrát.

-Át tudsz mászni arra az ágra? – mutatott felfelé a férfi.

-Megpróbálom.

Hannah megmarkolta a törzset és igyekezett elérni a lábával az ágat, ám a cipője megcsúszott. Ijedten sikoltott fel, de még idejében meg tudott kapaszkodni.

-Nem megy.

-Nem elég, hogy lopod a cseresznyémet, még másszak is fel érted a fára? – kérdezte a férfi gúnyosan, de a hangja vidáman csengett. Remekül szórakozott magában Hannah-n.

-Akkor megvárom a nagymamámat, te meg menj a francba!

-Ne légy olyan morcos! Kössünk üzletet! Mit kapok, ha segítek?

Hannah levegőt sem kapott egy pillanatra.

-Megmondom, mit kapsz! Egy fülest érdemelnél a modorodért!

-Hát így állunk. – mondta a férfi és leült a fa alá.

Hannah sértődötten ücsörgött a fán és kezdett fázni. Dörzsölgette a karját és gondolatban semmi jót nem említett Judyról és az ő hosszadalmas beteglátogatásáról.

-Na jó. Sütök neked cseresznyés pitét, ha leszedsz innen. – adta be a derekát.

A férfi felkapta a fejét és elmosolyodott. Szótlanul mászott fel a létrán és felguggolt az alsó ágra.

-Szeretem a pitét. – mondta végül.

-Örülök neki. – felelte Hannah ironikusan.

Egy pillanatra megállt a levegő, amikor egymásra néztek. Hannah-nak valahonnan ismerősnek tűnt a férfi, a finom vonásai, a ragyogó barna szeme, az ajkai… A lány szíve kihagyott egy ütemet.

-Add a kezed! – mondta a férfi, és a kezét nyújtotta.

Hannah habozott. Lenézett, majd újra a férfira és megfogta a kezét. Erős bizsergést érzett az érintésétől, azonban nem mozdult.

-Bízz bennem, foglak.

Hannah vett egy nagy levegőt és óvatosan átcsúsztatta a lábát a másik ágra. A férfi maga mellé húzta, de nem engedte el a kezét.

-Lucas vagyok.

-Hannah.

-Milyen a termés? – kérdezte Lucas és egy szem cseresznyét dugott a szájába.

-Jó fa ez, nagyapám mindig irigyelte.

-Tényleg jó. – állapította meg, és messzire köpte a magot.

Hannah-ban újra feltámadt egy megmagyarázhatatlan érzés.

-Fura, a gyerekkori barátom is Lucas volt, itt lakott.

-Tényleg furcsa véletlen. Itt laksz?

-A nagymamám. Itt töltöm nála a nyarat. Gondolom, te meg az új szomszéd vagy.

-Pontosan.

Hannah szívesen elhagyta volna a fa ölelő lombját, épp eleget ült a kemény ágakon, már sajgott a feneke. Azonban közte és a létra között ült Lucas, aki láthatóan nem sietett sehová.

-Szeretnék már lemenni. – kezdte Hannah.

-Azt elhiszem, de előtte még meg kell beszélnünk egy felettébb kényes témát.

-Mi az? – vonta fel a szemöldökét a lány.

Lucas bekapott még egy cseresznyét és teli szájjal folytatta:

-Hát a lovagias segítségnyújtásomért hálád jeléül, sütöd nekem a pitét.

-Pf, lovagias…

Lucas egy széles vigyorral reagált Hannah fújtatására.

-A kártalanítás már egy másik kérdés.

-Miféle kártalanítás?

-A cseresznyéért.

-Azok az ágak a nagymamám telkén vannak, tehát övé a cseresznye.

-De a fa az enyém.

Hannah sóhajtott.

-Most komolyan egy telekvitába akarsz bocsátkozni?

-Már pedig nem megyünk innen sehová, míg nem egyezünk meg.

-Kapsz két tálca süteményt.

Lucas felnevetett.

-Jó trükk, de egyedül nem tudok annyit megenni. Nem úszod meg olyan könnyen.

-Akkor mit akarsz?

-Egy csókot.

A lány szája tátva maradt döbbenetében.

-Te bolond vagy. Ne is álmodj róla!

-Most összetörted a szívem! – kapott oda Lucas a melléhez kacagva. Hannah nem reagált. Egyre a saját udvarukat fürkészte, hátha látja Judyt felbukkanni, de persze nem jött.

-A felmentő sereget várod?

-Mi közöd hozzá?

Lucas megvonta a vállát és tovább ette a cseresznyét. Pár perc múlva megszólalt:

-Jó itt, nem gondolod?

-Nem.

Hannah erőfeszítéssel kerülte a tekintetét, pedig, mint a mágnes vonzotta magához Lucas.

-Fogadok, hogy a nagyid nincs itthon, különben már feltűnt volna neki a hiányod. Biztos valamelyik öreglánynál múlatja a délutánt, és csak sötétedésre jön haza. Addig még van néhány óránk.

Hannah tudta, hogy igaza van. Ismerte már ő is Judy látogatásait. Tanácstalan volt. A világ legvonzóbb, ugyanakkor legidegesítőbb pasija mellett esett fogságba egy cseresznyefán, és egy csók a szabadulásának kulcsa.

-Miért pont egy csók?

-Miért ne?

-Segítek a takarításban.

-Kösz, megoldom.

-Főzök rád egy hétig.

-Tudok főzni.

-Akkor kigyomlálom a virágoskerted.

-Nekem így tetszik. Nem vagy alkupozícióban.

-Tudod, hogy rém fárasztó vagy?

-Én remekül szórakozom. – nevetett Lucas.

-Látom. Pimasz pöcs!

Újabb kacaj szakadt fel Lucasból és megrázta a fejét.

-Szép alliteráció. Költői.

-Menj a…

-Picsába?

-Oda.

Ezen már Hannah is halványan elmosolyodott.

-Nem foglak megcsókolni. Remélem, tisztában vagy vele. Úgyhogy akár le is mászhatunk. A cseresznyét természetesen kifizetem. – mondta Hannah határozottan.

-Felőlem. Egy próbát azért megért. – kacsintott Lucas és elindult lefelé. Hannah maga sem tudta, hogy miért, a megkönnyebbülés mellett egy csipetnyi csalódás férkőzött a lelkébe. Hálásan tapasztotta talpát az édes anyaföldre, miután lelépett az utolsó létrafokról is.

Nem vette észre, hogy Lucas közvetlen a háta mögött áll. Mielőtt feleszmélhetett volna, a férfi megragadta és megcsókolta. Keményen és édesen egyszerre, amitől Hannah elolvadt egy pillanatra. Azonban a felháborodás győzött benne. Elrántotta a fejét és megpofozta Lucast. Az ő szeme vidáman ragyogott a lányra, aki nem tudta tovább nézni és elszaladt az utca felé.

-A sütit el ne felejtsd! – kiabálta utána nevetve Lucas.

Cseresznyepiros 1. fejezet

-Ki hitte volna, hogy már májusban ilyen döglesztő hőség lesz? – tette fel a költői kérdést magában Hannah és lehúzta az ablakot kocsija vezetőoldalán. Könyökét kidugva kormányzott az ismerős úton. Akár csukott szemmel is tehette volna, annyiszor járt már erre. Tekintete el is kalandozott az út menti hatalmas nyárfákra, melyek régebb óta adtak árnyékot, mint ő meglátta a napvilágot.

Néhány perc múlva felbukkant a kis falu templomának magasba törő tornya is. A napfény vidáman csillant meg sisakján. A nagymamája a legszélső házban lakott az utca bal oldalán, amióta az eszét tudta. Az újabb házakat a falu másik végére építették, így csak egyik oldalról volt szomszéd. Egyfajta furcsa szabadságérzetet nyújtott, hogy a kerítésen túl egyenesen a nagyvilág terült el.

Hannah leparkolta autóját a ház előtti diófa alá. Csak a kézitáskáját és a laptopját vette magához. A csomagtartóban és a hátsó ülésen sorakozó csomagokat később akarta bevinni. Szinte szaladt befelé, hogy mielőbb lássa nagymamáját. A kertkaput be sem csukta, csak elengedte, és az magától csapódott be.

-Szia Mami! – kiabálta már az ajtóból.

-Ó, Hannah, már meg is jöttél? Itt vagyok a konyhában.

Hannah ledobta a táskáit az előszobában és tovább haladt a folyosó végére.

-Hm, Mami mi ez az ínycsiklandó illat?

-Főztem neked ebédet. Gondoltam, biztosan jól esne a hosszú út után.

-Köszönöm! Éhes vagyok, mint a farkas! De leginkább szomjas. – mondta Hannah és átölelte nagyanyját, Judyt.

-Készítettem egy nagy kancsó limonádét is.

-Mami, te utánozhatatlan vagy! – kiáltotta szeretetteljesen Hannah és leült a már megterített asztalhoz.

Judy töltött egy-egy pohár limonádét és feltálalta a sült húst párolt zöldségekkel. Pár percig csak nézte mosolyogva Hannah-t, ahogy jó étvággyal neki is lát.

-Örülök, hogy itt vagy. Remekül fogjuk érezni magunkat és sok munka vár ránk! – mondta.

-Tudod, hogy szívesen segítek, Mami. Nagy fába vágtad a fejszédet, és nekem is jót tesz egy kis levegőváltozás, hátha megjön az ihlet is.

-Továbbra sem tudtál semmit írni?

-Semmit. – felelte letörten Hannah.

Hosszas gondolkodás után mondott igent Judy invitálására, hogy töltsön nála néhány hónapot, hátha könnyebben összeszedi a gondolatait. Hannah író volt, de az elmúlt egy évben nem tudott alkotni. Felkavarta a szakítása párjával. Hiába érezte úgy, hogy a mindennapokon már túltette magát rajta, valahol mégis rányomta a bélyegét az életére. Mivel kiadója már türelmetlenül várta a következő regényt, úgy döntött, enged Judynak és tesz egy próbát.

A másik ok, amiért beadta derekát az volt, hogy nagyanyja elérkezettnek látta az időt egy nagytakarításra a ház körül. Egy élet alatt összegyűjtött felesleges holmitól kívánt megszabadulni és ehhez kérte Hannah segítségét.

-Ne aggódj, kicsikém, majd én a szárnyaim alá veszlek, és rendbe jön minden, mint a karikacsapás! – jelentette ki Judy és megveregette Hannah kezét. Mindig optimista volt és közel a hetvenedik életévéhez is energikus. – Jó érzés, hogy megint egy kis élet tölti meg a házat. Tudod, olyan csendes, mióta a nagyapád meghalt.

-Tudom, Mami. Biztos nagyon hiányzik.

-Persze, hogy hiányzik a vén csataló! De hiszem, hogy vár engem odaát és eljön majd az idő, mikor újra együtt leszünk.

Judy férje majdnem három éve hunyt el szívinfarktusban. Hirtelen, de békésen. Azóta Judy egyedül végezte a ház körüli teendőket, amikből kénytelen volt sokat leadni. A valaha nagy gazdaságból már csak egy kis konyhakert, és néhány kapirgáló baromfi maradt a hátsó udvaron.

-Mesélj, mi újság itt a faluban?

-Emlékszel Rose-ra, a vegyesboltosra? Meghalt múlt hónapban, Isten nyugosztalja. Kiváló túrós lepényt sütött, aminek a receptjét magával vitte a sírba, hogy az ördög vinné el.

Hannah nem tudott elfojtani egy széles mosolyt. Judy kíméletlenül őszinte volt, mindig kimondta, amit gondolt, még ha az megbotránkoztató is volt olykor.

-És most mi van a bolttal? Bezárt?

-Nem. A városból vette ki egy kereskedő. Nem ugyanaz, mint Rose idejében, de nincs sok választási lehetőség mifelénk. De a legfontosabbat el is felejtettem. Képzeld, mi történt!

Nagy elánnal fogott bele mondandójába és izgatottságát nem leplezve. Hannah kíváncsian várta, mi lehet az a szenzáció, ami így felcsigázta nagyanyját. Biztos valaki megint a tilosban járt a faluban…

-Megvették a szomszéd házat! – folytatta Judy. – Reggel, amikor az utcát sepertem, észre vettem, hogy bevették a hirdető táblát. Sajnos nem tudom, ki lehet az új szomszéd.

-Pedig biztos megtettél mindent, hogy kiderítsd. – kacsintott Hannah.

-Ugyan, drágám, hova gondolsz.

-Jaj, Mami, tudjuk mindketten, hogy nem rettensz vissza egy kis leskelődéstől és kérdezősködéstől…

Hannah jóízűen nevetett Judy tetettet felháborodásán.

-Kislányom, majd megtanulod, hogy sokkal jobb mindent tudni, mint csak sejteni néhány dolgot. Remélem, jóra való emberek lesznek.

-Biztosan így lesz, Mami. Köszönöm az ebédet, megint remekeltél. Most behozom a cuccaimat a kocsiból, aztán várom az eligazítást.

-Én igazán nem akarlak máris csatasorba állítani, de ha már itt vagy, olyan rég ettünk cseresznyés pitét, szedhetnél egy kosárkával. Tavaly még csak-csak megbirkóztam a létrával, de az idén már valahogy nem vágyom a fára. Nekem el kell mennem meglátogatni Janice barátnőmet. Nagyon beteges szegény pára és szüksége van társaságra. Ha előbb tudtam volna, hogy ma érkezel, nem ígérkeztem volna el…

-Ne bánd, megleszek. Miattam ne forgasd fel az életed, kérlek. Nem vagyok már kislány, nem igénylek felügyeletet. – biztatta mosolyogva Hannah, azzal felállt az asztaltól és kiment az utcára.

Mélyeket lélegzett a friss, tiszta levegőből és egyre jobban érezte, hogy jó döntést hozott ezzel a nyaralással. Gyerekként minden nyarat itt töltött imádott nagyszüleinél, ám felnőtt éveiben már ritkán látogatta meg őket. Bánta is egy kicsit, de a szíve mélyén tudta, hogy ez az élet rendje. Tekintetét magára vonzotta a szomszéd ház. Egy ideje üresen állt és ráfért egy új tulajdonos, aki rendbe szedi. A virágoskert a maga természetes módján burjánzott, nem gondozta senki. Hannah úgy sejtette, hogy Judy nem bírt átmászni a kerítésen kicsinosítani, különben megtette volna.

Bevitte csomagjait a vendégszobába, amit gyerekkorában is használt. A fésülködő asztalon egy csokor virág illatozott. Beleszippantott és elmosolyodott nagyanyja gondoskodásán. Átvett egy kényelmes rövidnadrágot és trikót. Mire elkészült, Judy már indulóban volt. Csinos, visszafogott ruhát viselt és éppen a kalapját tette a fejére. Hannah-nak nagyon tetszett Judy régimódi stílusa, egy igazi hölgy volt.

-A hátsó lépcsőre kitettem egy kosárkát a cseresznyének. Ha esetleg volna kedved lekvárnak valót is szedni, hálás lennék. A létrát megtalálod a pajtában.

-Igenis, Mami! – szalutált játékosan Hannah.

-Aztán csak óvatosan, nehogy leess! Nem tudom, mikor jövök, Janice nagyon szeret locsogni. – mondta Judy és egy puszit lehelt unokája arcára, aztán ki is lépett az ajtón.

-Mintha csak a jó öreg Janice szeretne locsogni… - jegyezte meg Hannah alig hallhatóan az orra alatt.

Maga sem tudta, hogy meglepődött-e, mikor szembesült a „kosárka” méretével. Néhány kilót könnyedén magába foglaló darab volt és Hannah megcsóválta a fejét. Judy már csak ilyen volt. Apróságnak állított be dolgokat, aztán fél napos munka lett a végeredmény. Nem volt mit tenni, karjára akasztotta a kosarat és megkereste a létrát.

A kertben két cseresznyefa is állt, de egyik sem hozott nagy termést. A gyümölcsfák hiányolták nagyapja értő gondozását. Hannah leszedte róluk, amennyit tudott, de kevesellte a mennyiséget. Tanácstalanul nézett körbe, amikor szeme megakadt a szomszéd fáján, ami roskadásig volt. Közel ültették a kerítéshez, így a lomb közel fele áthajlott Judy telkére.

„Az új szomszédnak úgy sem hiányzik néhány szem…” – gondolta Hannah és a kerítésnek támasztotta a létrát. A legalsó ágak is túl magasan voltak, így kénytelen volt felmászni a fára, hogy jobban elérje. Elmerült a gondolataiban szüretelés közben. Két szem a kosárba, egy a szájába került.

Hirtelen eszébe jutott egy kép nagyon régről. Ugyanígy kuporgott ezen a fán és cseresznyét evett, azonban nem volt egyedül. A nála néhány évvel idősebb szomszéd fiú ült mellette. Ruhájuk és arcuk piros maszatos volt a gyümölcslétől és hatalmasakat nevettek. Azt játszották, hogy ki tudja messzebbre köpni a magokat. Persze, mindig a fiú nyert, akárhogyan is igyekezett Hannah. Melegség öntötte el a szívét az emlék hatására. Mélyen ragaszkodtak egymáshoz ők ketten, míg a fiú és a családja el nem költöztek. Soha többet nem hallott felőle.

„Lucas… Vajon merre járhat most? Milyen férfi lett belőle? Hány éves is lehet? Lássuk csak, négy évvel idősebb nálam, akkor már 34. Úristen, de rohan az idő! Lehet, hogy már családja is van.” – morfondírozott magában.

Gondolataiból egy súrlódó hang ébresztette, és ijedten vette észre a kerítés mentén lefelé csúszó létrát. Próbált utána nyúlni és elkapni, de túl magasan volt ahhoz, hogy elérje, így a létra fáradtan feküdt el a fa alatt.

-A francba! – dünnyögte hangosan. – Hogy megyek le innen?

Méregetni kezdte a távolságot a talajtól, de túl nagynak ítélte az ugráshoz.

„Tuti, hogy kitörném a bokám, amilyen szerencsétlen vagyok. Meg kell várnom a Mamit.”

Megvonta a vállát és tovább szedte a cseresznyét. A kosár már tele volt és Judynak még se híre, se hamva. Az alsó ágon ülve lóbálta a lábát és egyszemélyes magköpő-versennyel múlatta az időt. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mikor kutyaugatást hallott a szomszédból. Kíváncsian kapta oda a tekintetét és egy fekete labradort pillantott meg. Csaholva szaladt egyenesen a cseresznyefa tövébe. Nem tűnt ellenségesnek, inkább érdeklődőnek.

-Hello, kutyus! Hát te ki vagy és hogy kerülsz ide? – kérdezte tőle Hannah, mire a kutya élénk farkcsóválásba kezdett.

-Shadow! Gyere ide! – hallotta távolabbról a férfihangot, amire a kutya is felkapta a fejét, és tanácstalanul lépkedett előre és hátra.

-Szóval a neved Shadow. Találó. Menj, hív a gazdi! – biztatta Hannah és hozzátette: - Legalább leszedne végre valaki a fáról…

-Shadow! Hol vagy már? – hívta újra a gazdája, mire az vakkantott néhányat. – Hát itt vagy.

A hang egyre közeledett és Hannah egy nagyon vonzó férfit látott meg.

-Felkergettél egy macskát a fára? – kérdezte a kutyáját, amikor észrevette, hogy az felfelé néz. A férfi is felnézett és megpillantotta Hannah-t. – Méghozzá elég szép macskát…

Mi lett volna, ha...?

Alkonyodni kezdett szeretett fővárosunkban egy novemberi délutánon. Az időjárás kifogástalan volt, kimondottan meleg, kellemes ősznek örvendhettünk. Ám amikor a Nap lebukott a budai hegyek mögött, az emberek összehúzták magukon a kabátot. Én is feljebb hajtottam a dzsekim nyakát, ahogy a buszmegállóban vártam a következő járatot.

Néhány perc múlva be is futott és még a járdán állva megláttam a buszon egy helyes srácot. Ő is észrevett engem ugyanabban a pillanatban. Nagyon vonzó volt, pont az ideálom barna szemekkel és göndör barna hajjal.

Felszálltam és mellette álltam meg. Akkor még kerültem a pillantását, nem akartam nyilvánvalóan rá nézni. Féltem ettől az egésztől. Semmilyen tapasztalatom nem volt ebben, hiszen tinikoromban abszolút nem voltam tetszetős a fiúk számára, aztán pár próbálkozás után a húszas éveim elején meg is állapodtam egészen idáig. Most, újra egyedülállóként nagyon nehezen botorkáltam az ismerkedés új világában, ami másoknak már régen lefutott kaland.

Teljesen zavarba jöttem a gondolattól, hogy tetszem ennek a pasinak és ő is nekem. Egyre az járt a fejemben, hogy hogyan tovább. Hogyan legyek elég laza? Pár megállóval arrébb leszállt valaki és akadt egy üres hely a közelünkben, így hát leültem és kibámultam az ablakon. Gyönyörű naplemente volt, az ég alja és a rajta úszó felhők narancssárga és rózsaszín pírban pompáztak. Azonban a tekintete, amit magamon éreztem, egyre azt kívánta, hogy a felhők pásztázása helyett őt nézzem. Próbáltam a lehető legkevésbé feltűnően rá nézni, mintha csak véletlen lenne. De egyre többször keresztezte egymást a pillantásunk és egyre nyilvánvalóbban. Főleg az ő részéről. Annyira szemtelenül, ugyanakkor lazán méregetett, hogy halvány mosolyt csalt vele az arcomra. Sütött róla a magabiztosság. Tisztában volt azzal, hogy jóképű, ez egyértelmű volt. Lazán, szinte hányaveti módon kapaszkodott, támaszkodott a buszon dülöngélve, egyre a szemem keresve.

Szimpatikus volt, hogy nem tetőtől talpig méregetett látványosan. Ahányszor az arcára néztem, mindig a szemével találkoztam. Engem nézett, az arcom, a szemem, és nem a fekete harisnyás lábam, amit alig fedett a rövid szoknya. A tekintete szinte azt sugározta: „Na, mit szólsz? Mi legyen?” Legalábbis ez volt a benyomásom.

Időközben ő is leült és néhány percre szem elől veszítettük egymást, de aztán újra kezdődött, vagyis talán folytatódott a szemezés. Mint egy tinédzser lányban, akkora izgalmat keltett bennem az egész. Ismeretlen, ingoványos terület volt ez a számomra, de szívesen lépegettem vele ezen a lápos talajon.

Kíváncsi voltam, vajon hol száll le a buszról. És micsoda véletlen, ott, ahol én! Pár megállóval tovább mentem, mert be kellett vásárolnom néhány dolgot. Miközben maga elé engedett, mikor leszálltunk (újabb jó pont!), az futott át az agyamon, hogy mekkora poén lenne, ha ő is a boltot célozná meg… Úgy látszik, az Élet vicces kedvében volt, ugyanis előttem lépett be az ajtón. Ekkor már nem tudtam visszafojtani a nevetésem. Egy hangtalan, vidám kacaj szakadt fel belőlem, ahogy a kosaram lóbálva válogattam a ropikat.

A sorok között kanyarogva, többször egymásba botlottunk, és szinte már-már ismerősként pillantottunk egymásra. Kerestem minden polc mögött bekanyarodva. Talán ő is így tett, mert a kassza előtt kis híján összeütköztünk. Lovagiassága továbbra sem merült ki, újra maga elé engedett a pénztárnál.

Kipakoltam a futószalagra és szégyellősen szorongattam a kosaram fülét, miközben ő kellemes lazasággal rágta a rágóját mellettem és figyelmét az utánpótlásra koncentrálva matatott a polcon. Aztán felnéztem rá és ő visszanézett rám. A térdem majdnem megrogyott a szeme melegségétől, kedvességétől és attól a leplezetlen szimpátiától, ami sugárzott belőle. Gyönyörű szeme volt! Igazán ott, az erős fényben vettem csak észre, hogy jó néhány évvel idősebb nálam. A csodálatos barna örvény körül halvány barázdák látszottak, mint halántékán a deresedés nyomai. Semmit nem veszített ezzel a varázsából. Sőt!

Aztán én kerültem sorra a kasszánál. Fizettem és miközben a szatyromba pakoltam, a kirakat ablakában egyre őt lestem. Mire odaért mellém, én már végeztem, és újra majdnem összeütköztünk. Akkor én hátráltam meg és engedtem magam elé. És akkor… akkor mintha halkan egy „sorry-t” hallottam volna tőle. De már elmentem mellette és kisiettem az akkor már sötét estébe. Szinte szaladtam a pékségbe, hogy valami finomságot vegyek magamnak, elsősorban kakaós csigát.

Beszerezve a másnapi reggelit elindultam a buszmegállóba. És a bolt sarkán ott állt. Látszólag céltalanul, de lehet, hogy várt valakit. Abban a pillanatban vettem észre a buszomat és meggyorsítottam a lépteimet, hogy elérjem. Felszálltam, és míg elkanyarodtunk, őt néztem. Csak mosolyogtam magam elé, és ezerszer is megköszöntem neki gondolatban, hogy még szebbé varázsolta a napom.

De mi lett volna, ha nem sietek a buszra? Ha lassan odasétálok, és úgy csinálok, mint aki éppen lekési. Vajon odajött volna és, mint a legtöbb romantikus filmben randit kért volna? Vagy rögvest meghívott volna egy kávéra? Ha esetleg engem várt, keresett még a szemével, hátha meglát? És mi lett volna, ha tényleg nem magyar? Az angolom eléggé megkopott ahhoz, hogy még tovább fokozzuk a romantikus film-kliséket, amiért nem értjük egymást…

Mindez csak már fantázia. Picit eljátszom a gondolattal, hogy egy a viselkedéséhez hasonló szöveggel megszólít, de nem bánom, hogy így alakult. Így volt tökéletes.

  1. ősze