-Cseszd meg a sütidet! – tajtékzott Hannah és bevágta maga mögött a kertkaput. Remegve támasztotta a hátát neki. Még senki nem vetemedett arra, hogy az akarata ellenére csókolja meg. Dúlt benne a harag és tagadta vonzalmát Lucas iránt. Nagyokat sóhajtozva igyekezett megnyugodni. Nem akarta, hogy Judy ilyen állapotban lássa.

„Jobb, ha ezt Mami nem tudja meg. A maga elegáns módján rúgná szét az új szomszédja seggét.” – gondolta magában és eszébe jutott, hogy a teli kosár cseresznyét fent hagyta a fán.

Lopakodva indult a hátsó udvar irányába. Remélte, hogy Lucas bement már és nem kell újra látnia, no meg a csipkelődését hallgatnia.

„A tolvaj visszatér a tett színhelyére…” – szólalt meg a fejében a férfi.

Hannah megrázta szőke haját, hogy kiűzze a fejéből a hangot. A pajta sarkánál megállt és kikémlelt a gyümölcsöskert irányába.

„Még jó, hogy nem lát senki. Azt hinné, teljesen bediliztem.”

Elégedetten tapasztalta, hogy mindkét hátsó udvar üres. Hátraszaladt és felállította a létrát. Újra felmászott és amilyen gyorsan csak tudta, levette a kosarat. Ekkor vette észre a kerítés túloldalán szimatoló Shadow-t. A kutya is felfigyelt a mozgásra és felnézett Hannah-ra.

-Pszt! – mondta neki a lány. – Ne árulj el, kérlek.

És Shadow tényleg csendben maradt.

-Jó kutya. – mosolyodott el Hannah és elindult befelé.

Letette a kamrában a kosarat és lerogyott a konyhában. Lába idegesen dobolt az asztal alatt. Aztán mégis felpattant és megkereste a magozót. Nekifogott nyomban, nem az eredetileg Lucasnak szánt pite miatt, hanem nagyanyja miatt. Úgy érezte, ezzel a figyelmességgel tartozik neki, és szerette volna meglepni, mire hazaér.

Judy találkozója valóban maratoni hosszúságúra nyúlt, a Nap már lebukott a láthatáron, mikor lóhalálában megérkezett. Hannah addigra már majdnem végzett is a magozással.

-Drágám, nagyon kedves tőled, hogy ezt is megcsináltad. Jó kislány vagy! – dicsérte Judy, miközben a kalapját levette, és a kötényét kötötte maga elé. – Majd én befejezem.

-Nem kell, Mami, ez már semmi. Janice hogy van?

-Nem túl jól, sajnos. Nem jósolok sok időt neki.

-Nem tudunk rajta valahogy segíteni?

-Kicsikém, őt már csak ezzel tudjuk támogatni, ha néha valamelyikünk ránéz és elszórakoztatja. De legalább odaadta az almás krémese receptjét! – fejezte be diadalittasan Judy.

-Örülök.

-Olyan szórakozottnak tűnsz. Minden rendben?

-Persze, Mami. – hárított Hannah. – Azt hiszem, hogy a levegő vágott földhöz. Ma korán lefekszem.

-Helyes. Képzeld, költöznek a szomszédba! Láttam, hogy ég a villany a konyhában.

-Tényleg?

-Alig várom, hogy megismerjem őket!

-Miből gondolod, hogy többen vannak?

-Hát, csak úgy. Egyedül mégis ki költözne egy világvégi kis faluba?

-Nem tudom, Mami. – felelte Hannah és az utolsó szem cseresznyét is megszabadította a magjától. – Nem baj, ha most már magadra hagylak? Megfürdök és lefekszem.

-Menj csak, drágám. Jó pihenést!

-Neked is! Te se maradj fent sokáig!

Egy puszit adott Judy arcára és megfürdött. Amíg bármikor összefuthatott a házban nagyanyjával, nem akart Lucasra gondolni és a délutánra. Sőt, egyáltalán nem akart. Ám amikor magára húzta a takaróját, megjelent előtte pimasz mosolya, ragyogó szeme. Ajkán érezte az ajkát.

„Ne is gondolj rá! Felejtsd el a szemtelen disznót!” – korholta magát gondolatban és az oldalára fordult. Akárhogy kereste, nem lelte meg a nyugalmat. Egyre az volt az érzése, hogy valahonnan ismerős neki a férfi.

„De mégis honnan? Ezt a stílust megjegyeztem volna, ha találkoztunk volna valamikor.”

Hosszú idő után leragadt a szeme. Álmában újra a cseresznyefán ült az ő gyerekkori Lucasával és arról beszélgettek, hogy ki mi szeretne lenni, ha „nagy lesz”. Hannah orvos akart lenni, Lucas autóversenyző. Aztán a „gyerek-Lucas” hirtelen a „szomszéd-Lucasszá” változott. Gúnyosan mosolygott Hannah-ra és megcsókolta. Ő pedig, viszonozta.

Erre riadt zihálva és hirtelen azt sem tudta, hol van. Pár pillanat múlva megismerte régi szobáját és megnyugodott. Az órára nézve látta, hogy lassan nyolc óra és az orrát megcsapta a finom illat, ami a csukott ajtó alatt kúszott be.

Felöltözött és kilépett a szobából. Természetesen Judyt a konyhában találta. Ki tudja, mióta volt már fent. Nagyanyja mindig korán ébredt és nem létezett számára elvesztegetett idő.

-Jó reggelt, Mami! – köszöntötte Hannah.

-Jó reggelt neked is! Hogy aludtál?

-Köszönöm, jól. Mi ez az illat?

-Cseresznyés pite természetesen. Reggeli után viszünk az új szomszédoknak is üdvözlésképpen.

Hannah elborzadt. Esze ágában nem volt Lucas közelébe menni, főleg nem a kialkudott süteményt valóban átvinni neki.

-Jó ötlet ez? Nem kéne még ilyenkor zavarni őket. Biztosan sok a dolguk.

-Épp ezért kell menni. A nagy munkában jól esik egy kis figyelmesség és főleg a friss, házi sütemény!

-Ha te mondod… - mondta Hannah és miközben egy szelet kenyeret tett a pirítóba, lázasan törte a fejét, hogyan bújhatna ki a látogatás alól. Tudta, hogy Judyt képtelenség meggyőzni, hogy ne menjen át bemutatkozni. Csak legalább őt ne akarja magával rángatni!

-Amint megjöttünk, felteszem a lekvárt is. Már összekészítettem, csak főzni kell.

Hannah elmosolyodott.

-Emlékszel, Papi mindig azt mondta lekvárfőzés idején, hogy az egyik szeme sír, mert nem pálinka lesz belőle.

-Emlékszem. De amikor a pirítósra kente, nem siránkozott miatta! Egyébként van még néhány üveggel a pálinkájából, ha megkívánod.

-Később megkóstoljuk, Mami! Iszunk egy áldomást az előttünk álló nyárra, jó?

-Jó lesz, kicsim.

Hannah minden falatot többszörösen megrágott, hogy késleltesse az indulást. Nem talált még kifogást, amivel kimenthetné magát.

-Indulhatunk? – kérdezte Judy és egy utolsó pillantást vetett a tükörbe. Megigazított néhány hajszálat, ami szerinte nem állt megfelelőképpen.

-Mami, én… nos…

-Mi az?

-Nem szívesen mennék veled.

-Miért?

-Nem tudom.

-Ne gyerekeskedj már! Pár perc az egész. Nem harap meg senki.

-Ja, csak csókol… - jegyezte meg Hannah halkan.

-Tessék? Mondtál valamit?

-Nem, Mami semmit. Menjünk! Essünk túl rajta! – fújtatott egyet és engedelmesen kilépett az ajtón Judy nyomában.

Lucast az utcán találták, éppen egy hatalmas dobozt egyensúlyozott a kezében. Shadow izgatottan fedezte fel új területét a közelében. Hannah szíve zakatolni kezdett, amint meglátta a férfit.

-Jó reggelt! – köszönt már messziről Judy és vígan integetett mellé. Hannah összeszorított szájjal bandukolt mögötte.

-Jó reggelt! – válaszolta Lucas és letette a dobozt.

-Judy vagyok. Úgy látom, szomszédok leszünk.

-Örvendek a szerencsének. Az én nevem Lucas. – nyújtotta a kezét barátságosan.

-Ő itt az unokám, Hannah.

-Tudom. Találkoztunk tegnap délután. – mosolygott sejtelmesen.

-Valóban? Hannah, nem is említetted.

-Elfelejtettem. – vonta meg a vállát Hannah.

-Szegénykém fenn ragadt a cseresznyefán és én siettem a segítségére.

-Nahát, maga milyen figyelmes! – álmélkodott Judy. – Hoztunk egy kis pitét, ha elfogadja.

-Nagyon kedves, köszönöm. Ha csak fele olyan jó, mint a saját nagymamámé, akkor biztosan isteni! – bájolgott Lucas, és nyoma sem volt az előző napi viselkedésének.

-Ugyan. Semmiség. A tálcáért majd a napokban átjön Hannah, ugye?

-Aha. – mondta a lány és figyelmét inkább a lábához ülő Shadow-ra összpontosította.

-Nos, látom, kutyája van. Egyedül költözik? – kíváncsiskodott Judy, mire Hannah a szemét forgatta a háta mögött.

-Igen, mi vagyunk ketten Shadow-val. Jelenleg ő a családom.

-Hogyhogy?

-Szomorú história, a menyasszonyom elhagyott nemrégiben. – válaszolta megtört hangon Lucas, mire a nők felkapták a fejüket.

-Egyet se búsuljon, fiacskám! Jobb előbb, mint később.

-Talán igaza is van, Judy. Nem baj, hogy így szólítom?

-Dehogy baj. Ha bármire szüksége lenne, minket megtalál. Ugye, Hannah?

-Hm? Ja, persze.

Judy nem hallotta ki unokája hangjából az iróniát és elégedetten mosolygott, majd elköszönt:

-További jó munkát, Lucas!

-Köszönöm! Szép napot!

Judy már hátat fordított nekik, így nem láthatta, hogy egy hosszú pillantás erejéig nézik egymást a fiatalok. Lucas fölényesen rámosolygott Hannah-ra, mire ő válaszul a nyelvét öltötte rá, sarkon fordult és a nagyanyja után iramodott. Halványan még hallotta Lucas halk nevetését.