Mi lett volna, ha...?

Alkonyodni kezdett szeretett fővárosunkban egy novemberi délutánon. Az időjárás kifogástalan volt, kimondottan meleg, kellemes ősznek örvendhettünk. Ám amikor a Nap lebukott a budai hegyek mögött, az emberek összehúzták magukon a kabátot. Én is feljebb hajtottam a dzsekim nyakát, ahogy a buszmegállóban vártam a következő járatot.

Néhány perc múlva be is futott és még a járdán állva megláttam a buszon egy helyes srácot. Ő is észrevett engem ugyanabban a pillanatban. Nagyon vonzó volt, pont az ideálom barna szemekkel és göndör barna hajjal.

Felszálltam és mellette álltam meg. Akkor még kerültem a pillantását, nem akartam nyilvánvalóan rá nézni. Féltem ettől az egésztől. Semmilyen tapasztalatom nem volt ebben, hiszen tinikoromban abszolút nem voltam tetszetős a fiúk számára, aztán pár próbálkozás után a húszas éveim elején meg is állapodtam egészen idáig. Most, újra egyedülállóként nagyon nehezen botorkáltam az ismerkedés új világában, ami másoknak már régen lefutott kaland.

Teljesen zavarba jöttem a gondolattól, hogy tetszem ennek a pasinak és ő is nekem. Egyre az járt a fejemben, hogy hogyan tovább. Hogyan legyek elég laza? Pár megállóval arrébb leszállt valaki és akadt egy üres hely a közelünkben, így hát leültem és kibámultam az ablakon. Gyönyörű naplemente volt, az ég alja és a rajta úszó felhők narancssárga és rózsaszín pírban pompáztak. Azonban a tekintete, amit magamon éreztem, egyre azt kívánta, hogy a felhők pásztázása helyett őt nézzem. Próbáltam a lehető legkevésbé feltűnően rá nézni, mintha csak véletlen lenne. De egyre többször keresztezte egymást a pillantásunk és egyre nyilvánvalóbban. Főleg az ő részéről. Annyira szemtelenül, ugyanakkor lazán méregetett, hogy halvány mosolyt csalt vele az arcomra. Sütött róla a magabiztosság. Tisztában volt azzal, hogy jóképű, ez egyértelmű volt. Lazán, szinte hányaveti módon kapaszkodott, támaszkodott a buszon dülöngélve, egyre a szemem keresve.

Szimpatikus volt, hogy nem tetőtől talpig méregetett látványosan. Ahányszor az arcára néztem, mindig a szemével találkoztam. Engem nézett, az arcom, a szemem, és nem a fekete harisnyás lábam, amit alig fedett a rövid szoknya. A tekintete szinte azt sugározta: „Na, mit szólsz? Mi legyen?” Legalábbis ez volt a benyomásom.

Időközben ő is leült és néhány percre szem elől veszítettük egymást, de aztán újra kezdődött, vagyis talán folytatódott a szemezés. Mint egy tinédzser lányban, akkora izgalmat keltett bennem az egész. Ismeretlen, ingoványos terület volt ez a számomra, de szívesen lépegettem vele ezen a lápos talajon.

Kíváncsi voltam, vajon hol száll le a buszról. És micsoda véletlen, ott, ahol én! Pár megállóval tovább mentem, mert be kellett vásárolnom néhány dolgot. Miközben maga elé engedett, mikor leszálltunk (újabb jó pont!), az futott át az agyamon, hogy mekkora poén lenne, ha ő is a boltot célozná meg… Úgy látszik, az Élet vicces kedvében volt, ugyanis előttem lépett be az ajtón. Ekkor már nem tudtam visszafojtani a nevetésem. Egy hangtalan, vidám kacaj szakadt fel belőlem, ahogy a kosaram lóbálva válogattam a ropikat.

A sorok között kanyarogva, többször egymásba botlottunk, és szinte már-már ismerősként pillantottunk egymásra. Kerestem minden polc mögött bekanyarodva. Talán ő is így tett, mert a kassza előtt kis híján összeütköztünk. Lovagiassága továbbra sem merült ki, újra maga elé engedett a pénztárnál.

Kipakoltam a futószalagra és szégyellősen szorongattam a kosaram fülét, miközben ő kellemes lazasággal rágta a rágóját mellettem és figyelmét az utánpótlásra koncentrálva matatott a polcon. Aztán felnéztem rá és ő visszanézett rám. A térdem majdnem megrogyott a szeme melegségétől, kedvességétől és attól a leplezetlen szimpátiától, ami sugárzott belőle. Gyönyörű szeme volt! Igazán ott, az erős fényben vettem csak észre, hogy jó néhány évvel idősebb nálam. A csodálatos barna örvény körül halvány barázdák látszottak, mint halántékán a deresedés nyomai. Semmit nem veszített ezzel a varázsából. Sőt!

Aztán én kerültem sorra a kasszánál. Fizettem és miközben a szatyromba pakoltam, a kirakat ablakában egyre őt lestem. Mire odaért mellém, én már végeztem, és újra majdnem összeütköztünk. Akkor én hátráltam meg és engedtem magam elé. És akkor… akkor mintha halkan egy „sorry-t” hallottam volna tőle. De már elmentem mellette és kisiettem az akkor már sötét estébe. Szinte szaladtam a pékségbe, hogy valami finomságot vegyek magamnak, elsősorban kakaós csigát.

Beszerezve a másnapi reggelit elindultam a buszmegállóba. És a bolt sarkán ott állt. Látszólag céltalanul, de lehet, hogy várt valakit. Abban a pillanatban vettem észre a buszomat és meggyorsítottam a lépteimet, hogy elérjem. Felszálltam, és míg elkanyarodtunk, őt néztem. Csak mosolyogtam magam elé, és ezerszer is megköszöntem neki gondolatban, hogy még szebbé varázsolta a napom.

De mi lett volna, ha nem sietek a buszra? Ha lassan odasétálok, és úgy csinálok, mint aki éppen lekési. Vajon odajött volna és, mint a legtöbb romantikus filmben randit kért volna? Vagy rögvest meghívott volna egy kávéra? Ha esetleg engem várt, keresett még a szemével, hátha meglát? És mi lett volna, ha tényleg nem magyar? Az angolom eléggé megkopott ahhoz, hogy még tovább fokozzuk a romantikus film-kliséket, amiért nem értjük egymást…

Mindez csak már fantázia. Picit eljátszom a gondolattal, hogy egy a viselkedéséhez hasonló szöveggel megszólít, de nem bánom, hogy így alakult. Így volt tökéletes.

  1. ősze