Szalonka-requiem

Erősen alkonyodott már az erdő felett, mikor kiszálltunk a kocsiból négyen, a húgom, a Komám, Szotyi kutya és én. Komám a vállán cipelte puskáját és én a háta mögött igyekeztem pár lépés távolságot tartani, nehogy a félhomályban orrom a tussal találkozzék.

A Nap lebukott a fasor mögött és utolsó sugaraival világította meg az ég alját, festve azt halvány sárgára és rózsásra. A galagonya bokrok örömmel próbálgatták új, zöld ruhájukat és az előző év emlékeztetőjéül ott maradt avar alól lila ibolyák mosolyogtak óvatosan. Egy hatalmas, öreg fa alatt álltunk meg. A szürkületben nem tudtam kivenni a fajtáját, csak vastag rügyeinek sziluettjét láttam a felhőtlen, kék égbolton.

Feszülten várakoztunk. Csak ritkán szóltunk egymáshoz, akkor is halkan. Egyedül az erdő madarai csiviteltek élénken, ki tudja, miről folytatva beszélgetést. Talán az eljövendő szép tavaszról, talán a fészek csinosítgatásáról, talán apró tojáskákról csipogtak.

Izgatottan vizslattam magam előtt a tájat életem első vadászatán. Fogalmam sem volt, hogyan fogjuk felismerni a szalonkát, amire vártunk. Hisz olyan kicsi, és a sötétség egyre erősebben ölel körbe minket! Persze csak az én szemem volt ilyen tapasztalatlan. Két rigó szállt el előttünk, és Komám csalódottan eresztette le a puskáját.

-Meg akarnak halni. – jegyezte meg bosszúsan.

Szotyi lustán terült el a húgom lábainál. A gyönyörű véreb szóba sem állna vaddisznónál kisebb állattal. Mit bánta ő az egész felhajtást, nem érdekelték az apró jószágok. Izgalmam egyre nőtt. Jó előre figyelmeztettek, koránt sem biztos, hogy látunk is madarat. A testvérem megjegyezte, hogy ő határozottan a szalonkáknak szurkol. Azonban én magam nem tudtam eldönteni, hogy mit várjak ettől az estétől. Csak hagytam, hogy történjen minden úgy, ahogy lennie kell. Nem álltam senki pártjára. Kigyúlt az Esthajnalcsillag és intenzív pislogásával magára vonta a tekintetem. Elvarázsolt az ébredő erdő, a tiszta levegő, a csend.

Már éppen kezdtem volna belefeledkezni a békés érzésbe, amikor a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes. Mintha a bal oldali ifjonc tölgyes irányából egy kistestű madár szárnyalt volna a vaddisznóskert felé. A következő pillanatban már biztos voltam benne, hogy a sejtésem beigazolódik. Komám a vállához emelte a puskáját és tüzelt, kétszer gyors egymásutánban. Mintha egy felgyorsított felvételt néztem volna. Láttam a torkolattüzet a fegyver csövének végén, hallottam a csendet széthasító lövéseket, és a madár szárnyaszegetten hullott a földre.

Komám azonnal odaszaladt, mert ha csak a szárnyát érte a sebzés, a szalonka bizony elszalad. Maga után hívta a húgomat is. Egyetlen pillanatig haboztam, hiszen még levegőt is elfelejtettem venni az utóbbi másodpercekben. Mire odaértem én is, Komám már a kezében tartotta elejtett zsákmányát. Ő is szaggatottan lélegzett.

Visszatértünk a fa alá és a kezembe adta az élettelen kis testet. Könnyedén elfért a tenyeremben. Lecsukló fejét alátámasztottam a hüvelykujjammal és hívatlan könnycseppek homályosították el a szemem. Nem is hallottam igazán, hogy mit beszélnek egymással a többiek. Hangtalanul sírtam. Gyászoltam a madár kihunyt életét, és megköszöntem neki áldozatát.

Jó ideje ismerkedtem a vadászat jelentette életformával, mióta Komám a családunk része lett. Láttam már hajtáskor vaddisznók sokaságát zsigerelő férfiakat. Álltam teríték mellett hajadonfőtt a hideg téli estében. Értettem és elfogadtam, de nem éreztem ennek az egésznek a misztériumát. Ott a nagy fa alatt, kezemben a szalonka még meleg testével hirtelen világos lett minden. Mélyen becsültem a kis állatot és Komámat egyaránt. Már értettem és éreztem a sikeres vadászat után elhangzó „Üdv a vadásznak, tisztelet a vadnak!” mondást.

Lassan nyugodtam meg. Elapadtak a könnyeim és a szívem dübörgése is elhalkult. Néhány perc elteltével egy rögtönzött ravatalra fektettem a madárkát egy csokor ibolya mellé. Fejét egy faágra simítottam, ahol megpihenhetett, így a végén.